Labdarúgó mérkőzést nem lehet közmegelégedésre vezetni. Ez alighanem olyan alaptétel, amit vitanélkül elfogadhatunk.

Játékvezetőnek lenni tehát hálátlan dolog, népszerűtlen feladat. Aki mégis elvállalja, tiszteletet érdemel érte.

Még nehezebb akkor a labdarúgó-játékvezetők (sőt, minden játékvezető) helyzete, ha egy korábban magas színvonalon játszott sportág tartós hanyatlásának időszakában vállalják fel az ítészi tisztet, hiszen a szabályok nem ismernek hagyományt, színvonalat, tulajdonképpen helyi körülményeketsem.

Azok vannak önmagukban, általánosan és időtlenül, és még fejlődésük is függvénye a sportág belső szakmai fejlődésének, azaz önállóságuk csak látszat-önállóság. A játékvezetőknek tehát még a szabályok sem nyújtanak védelmet.

Sőt!

Azzal, hogy konkrét alkalmazásuk a bírókra bízatott, még kiszolgáltatottabbakká teszik a síp mestereit.

Ennek a néhány, hevenyészve papírra vetett gondolatnak a révén akár fel is lehetne menteni minden játékvezetőt mindenfajta elmarasztalás alól. Akik csupa kényszer hatására cselekednek, azoknak akár lehetne kisebb is a felelősségük. Ezt tenni azonban dőreség volna, mert bármennyire is furcsa, de a játékvezetők kötöttségeiben benne van szabadságuk, alkotási lehetőségük is.

Az igazi játékvezetői vétség tehát az, amikor csak a kötöttségeket vállalják fel, s nem élnek szabadságuk lehetőségeivel. Amikor szinte mentségül burkolóznak be kötöttségeikbe, mert a rabság bizonyos kényelmességet is jelent. Az önállóság, a gondolkodás, a szabadság kényelmetlenebbé teheti életünket. És főképp felelősségteljesebbé. Manapság gyakran hallani, hogy rossz a magyarjátékvezetés. Sportnapilapunk „csillagaiból” — játékvezetői értékeléseiből — is erre lehet következtetni,pedig a sportújságíró, szándéka szerint objektív, érzelmeivel nem kötődik egyetlen csapathoz sem.

A kérdés csupán az: valóban rossz-e a magyar játékvezetés, illetve, hogy csak a magyar játékvezetés rossz-e?

A spanyolországi labdarúgó-világbajnokság jó néhány mérkőzésén általában rosszul vizsgáztak a játékvezetők, mintha valóban nem csak országhatárokon belül, hanem kívül is válságban lenne ez a zegyébként tiszteletre méltó tevékenység.

A tényeket— a tv-közvetítések jóvoltából — láthatták a magyar szurkolók. Az okokkal (legalábbis részben) sokat foglalkozott már a szaksajtó. Én csupán utalni szeretnék arra, hogy szerény véleményem szerint a sportág általános válsága (szelídebben fogalmazva: korszak-váltása) nem kismértékben járul hozzá a játékvezetés válságához(illetve milyenségéhez). Ez a válság (korszak-váltás)egyaránt ered gazdasági, szakmai és funkcionális(társadalmi-funkcionális) okokból.

Magyarán: sportág, mint szórakoztató-ipari bevételi forrás kisebb jelentőségűvé vált, s ezen a sztárvásárlások sem segítenek sokat. A társadalmi érdeklődés — különösen a fiatalok érdeklődése — más „szakágakba” (pl. popzene) tevődött át, de ez már a funkcionális okok közül való. Végül, de nem utolsó sorban, vannak a szakmai okok, melyek a játék elszürkülését hozták. Csak a célratörő, erősen eredménycentrikus játékkal lehet sikereket elérni manapság a sportág nemzetközi porondján, amint azt a VB-n az olasz, illetve az NSZK válogatottja is bizonyította (vagy fordított előjellel a brazilok és afranciák, azaz a „játszó” csapatok balsikere).

Magyarországon, persze, ettől még lehetne jó labdarúgás, mert bár a sportág általános válsága határainkon belül is hat (főként a szakmai és a funkcionális tényezők), a gazdasági okok nálunk kevésbé lényegesek, még ha több szakíró gazdasági problémának igyekszik is feltüntetni a vezetők-edzőkjátékosok jövedelembeli gondjait. Kissé messze kerültünk — legalábbis látszatra— a szidalmazott szabályőrzők problémáitól.

Elméletben akár kiemelkedő is lehetne a játékvezetés színvonala, ha függetlenedni tudna a sportágtól, azaz magától a labdarúgástól. Erre a függetlenedésre azonban kevés az esély, mert egy labdarúgójátékvezető csak olyat és azt tudja vezetni, ami van.

És közben maga is — kénytelen-kelletlen — hasonul az irányítása alatt bemutatott produkcióhoz. Kezdve mindjárt a legsúlyosabbal: elfogadja az általa érzékelt amoralítást, mert ha egy bundagyanús meccset lefújna, csak magának szerezne kellemetlenségeket.

Aztán: elfogadja a játéktudásbeli fogyatékosságokból eredő „adok-kapok”-ot, egyre ritkábban — sőt, következetlenebbül — igyekszik betartatni a szabályokat, s egyre ritkábban ítélkezik a szabályok szellemében.

Ha nagyon jóindulatú vagyok, akkor csak aztmondhatom minderre: játékvezetőink elbizonytalanodtak, s elfogadták a számukra könnyebbnek ígérkező megoldást. Valójában nem erről — vagy nem csak erről —van szó. A játékvezetők — olykor — nem tudják, vagy nem is akarják magukat függetleníteni a szurkolótábortól („a hazai pálya előnye”!), esetleg a közönségnek „kedvencebb” csapattól.

Pedig ha a kórusbeli szidalmazás keményebb, sőt durvább is,mint bármikor korábban, a tettlegesség (a bíróverés) igen-igen ritka lett. Derűs emlékeim közöttőrzöm egy zempléni falucska vezetőjének a megjegyzését.

A sportág falujabéli hanyatlásáról beszéltnémi szomorúsággal, s az érdektelenséget azzal jellemezte, hogy náluk már a bírót sem verik.

Az esetek többségében lehet, hogy csak egyszerűmegalkuvásról van szó (rágalmazni különben semszeretnék), a sorozatosan gyenge játékvezetés azonban előbb-utóbb a birkatürelmű embert is dühödttéteszi. Különösen, ha a sorozatos „indiszponáltságot”, megalkuvást vagy elbizonytalanodást nem az élvonalban, hanem mondjuk serdülők és ifjúságiak mérkőzésein tapasztalja az ember. Olyan összecsapásokon, amelyeken általában partjelzők sincsenek, tehát az egyszem ítészre sokszorozott felelősség hárul.És ő (ők) visszaél (visszaélnek) ezzel a megsokszorozott felelősséggel. Ha a fiatalabb korosztály összecsapásain „téved” következetesen a bíró — azegyik fél javára, a tisztátalanságot teszi értékké, ahamisságot, az ügyeskedést állítja követendő példaként azok elé, akiknek még van (nem is kicsi) igazságérzetük.

Persze, ez már újabb kérdésekhez vezet. Példáula játékvezetői utánpótlás igazán nem könnyű problémaköréhez.

Az viszont megfontolandó lenne, hogyaz ilyen „sokadrangú” mérkőzéseket ne mindig akezdők, vagy a játékvezetésből már kikopottak vezessék. Mert főként a jelzett életkori sávban a játékvezetés pedagógiai tevékenység is.