50 éve már annak, hogy 1970 tavaszán felvillantak a figyelmezető lapok a focipályákon. A Nemzeti Sport utánajárt, hogy miért és honnan jött az ötlet.

Az egész onnan indult, hogy az 1962-es világbajnokságon a Chile-Olaszország találkozó minden idők egyik legbrutálisabb összecsapását hozta. Az angol Kenneth Aston játékvezető már a nyolcadik percben kiállította az olasz Giorgio Ferrinit, majd a 41. percben Mario Davidot is leküldte a pályáról. A találkozó focimeccs helyett inkább egy csoportos MMA-harcra hasonlított – egy teljesen fölösleges labdával. Volt ott minden: földharc, utánrúgás, hátbarúgás, kiütés, verekedés a kezdőkörben – ez a mérkőzés a mai szabályokkal egészen biztosan nem menne végig.

Az egyik tömegjelenet után rendőröknek kellett rendet rakniuk a játéktéren, a mérkőzés végül „santiagói csataként" vonult be a történelemkönyvekbe. A találkozót végül a gusztustalanul futballozó chileiek nyerték, Kenneth Aston játékvezetőt pedig megbüntették, mert „hazavezette" a mérkőzést. Ő lett a világbajnokságok történetének első játékvezetője, akit hazaküldtek egy tornáról, bár hivatalosan beteget jelentett.

Két nappal a „santiagói csata" után a FIFA erélyesebb játékvezetői fellépést kért, és külön foglalkozott azzal, miként lehetne csökkenteni a durvaságok számát. A brutalitás a chilei vb-n olyan szintű volt, hogy az eseménnyel foglalkozó médiumok rendre rámutattak: ha minden így megy tovább, akkor az a futball-világbajnokságok alkonyát jelentheti.

Kenneth Aston 1963-ban 28 év bíráskodás után visszavonult, három év múlva pedig bekerült a FIFA játékvezetői bizottságába. Az 1966-os vb-n már bizottsági tagként látta az angol-argentin negyeddöntőt, amikor Antonio Rattín, a dél-amerikaiak csapatkapitánya addig dumált, amíg ki nem állítatta magát. Miután kitört a botrány, Aston győzte meg Rattínt a levonulásról – a többi argentint meg a mérkőzés folytatásáról.

A két botrányos mérkőzés megmutatta a labdarúgás rendszerhibáit, és elgondolkodtatta az angol játékvezetőt arról, hogy mivel lehetne jól láthatóan figyelmeztetni a focistákat, főleg ha a játékvezető és a játékosok nem beszélnek közös nyelvet.
Egy nap a Kensington High Streeten vezettem, és a közlekedési lámpa pirosra váltott. Sárga – óvatosan! Piros – állj, kiállítalak!" – jött a futballtörténelmi ötlet.

Ashton ötletét megvették, és a tesztelést sem halogatták sokáig. Az 1970-es világbajnokságon már alkalmazták. A Népsport 1970. május 23-i számában a mexikói vb-n közreműködő magyar játékvezető, Emsberger Gyula vázolta az újítást.

„Lesz sárga és piros táblácska. A sárga a figyelmeztetés, a piros a kiállítás jelzésére szolgál. Remélem, olyanok lesznek a mérkőzések, hogy kevésszer kell elővennünk a táblácskákat a zsebünkből" – magyarázta Emsberger, akinek végül nem kellett elővennie a táblácskákat.

Az első sárga lapot végül a Mexikó-Szovjetunió mérkőzésen osztották ki, ahol a játékvezető három játékost írt fel, Lovcsevet, Logofetet és Penát.

„Kiegyenlített és sportszerű mérkőzést játszottunk. A mexikóiak támadtak, a kis szélsőjük hirtelen befelé tört és lőni akart. Mögötte futottam, meg kellett állítanom, finoman összekoccantottam a sarkát. Amíg élek, nem felejtem el, hogy a nyugatnémet játékvezető, Kurt Tschenscher lapot adott nekem: ez volt pályafutásom egyetlen sárgája!" – mondta a meccs után Jevgenyij Lovcsev, aki így futballtörténelmet írt.

AZ ELSŐ MAGYAR „SÁRGÁS”

Az európai szövetség (UEFA) hamarosan átvette az ötletet, és az MLSZ is gyorsan bevezette a sárga és piros lapok használatát – 1971 őszén, bajnoki idény közben.

„A sportszerűség fokozottabb érvényesülése érdekében az MLSZ elnöksége intézkedett a Játékvezetői Bizottságnál, hogy következetesen toroljon meg minden – akár a pályán, akár a nézőtéren jelentkező – sportszerűtlenséget, s egyúttal a fegyelmezés hatékonyabb alkalmazása érdekében elrendelte a nemzetközi gyakorlatban jól bevált sárga és piros lapok alkalmazását” – szólt az MTI híre.

Az első, NB I-ben kiosztott sárga kártyát a Bp. Honvéd olimpiai bajnok hátvédje, a 37-szeres válogatott Szűcs Lajos kapta, a legfiatalabb élvonalbeli játékvezető, Tapolczai János mutatta fel neki a lapot a Komló elleni, gól nélküli döntetlennel végződött, november 6-i bajnokin. A mérkőzés előtt Tapolczai az MLSZ vezetőitől kapta meg az új fegyelmezési eszközt, a beszámolók szerint Szűcs először értetlenkedve nézett, aztán „leesett neki a tantusz” a figyelmeztetés után, s elnézést kért a szabálytalanságért. Pedig ő már nemzetközi mérkőzésekről biztosan ismerte a lapokat...

A terminológia még itt sem volt tiszta, egy-egy újságon belül is keverve használták a lap, cédula, sőt táblácska kifejezést. Az első „sárgás-pirosas” fordulóban kaptak figyelmeztetést reklamálásért, sorozatos szabálytalanságokért, túlzott keménységért. Minden azért nem lehetett teljesen tiszta, mert november végén az MLSZ finomított a jegyzőkönyvezésen (minden csapat köteles előre megadni a mezszámozást, hiszen a játékvezető a lapot kapó futballista számát írja fel).