A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) - az Egyesült Államokban március 11 és 18 között elvégzett felmérés alapján - kijelölte a világbajnokságon közreműködő vezetőbírói és partjelzői keretet, melyben Puhl Sándor és Márton Sándor neve is szerepel. Ezzel biztossá vált, hogy lesz magyar résztvevője a 94-es futballvilágbajnokságnak.

Márton Sándor meglepettségénél csak az öröme volt nagyobb, miután felhívtuk telefonon és közöltük vele a szerkesztőségünkbe érkezett telefax tartalmát.

Bár titkon számítottam rá, hogy bekerülök a VB-keretbe, de most a hivatalos értesítés hallatán roppant boldognak érzem magam. Több, mint két hete érkeztünk haza Dallasból, ahol Cooper úr klinikáján teszteltek minket. Már ott éreztük, hogy mindketten megfeleltünk a követelményeknek, s a jelek szerint a FIFA illetékesei is így látták.

Hány jelölt közül választották ki Önöket?

Puhl Sanyinak egy kicsit nehezebb dolga volt mint nekem, hisz a huszonnégyes játékvezetői keretbe harmincadmagával pályázott. Mi partjelzők huszonöten kezdtük el a felmérést és hárman estek ki.

Miben különbözött avezetőbírók és a határbírók tesztje?

Mindkét csoport ugyanazt a munkát végezte, csupán anynyi volt a különbség, hogy nekünk a kétszáz métert nem kellett teljesíteni.

Mikor utaznak vissza Dallasba?

Néhány nappal a világbajnokság kezdete előtt kell kiérkeznünk, majd két-három napos összetartás után kezdődnek a csoportküzdelmek.

Gondolom, az első mécsesen mutatott teljesítmény nagyban meghatározza majd a további szereplés lehetőségét, - így van, hiszen aki a bemutatkozó mérkőzésén betlizik, nem biztos hogy lesz módja javítani. A selejtezők után egyébként lesz egy rosta, amely után a társaság felét hazaküldik. Remélem mi maradunk.

A döntőig?

Aztúl szép lenne.

Többször lengetett már Puhlnak, az összeszokottsággal nem lehet gond.

Minden rezdülését érzem a pályán Sanyinak, és úgy érzem ez kölcsönös. Az együttgondolkodással tehát nem lesz baj. Ezt a jövő héten ismét bebizonyíthatjuk, hisz a Porto-Milan BEK-meccset három Sándor vezeti. Puhl, Sziágyi és én.

Sok sikert hozzá, és azt kívánjuk, minél később térjenek majd haza az Egyesült Államokból.

A Pénzügyőr SE—Dorog mérkőzésről hiányzott Kamarás dr.,az eredetileg kijelölt játékvezető,

Vecsera János, az egyik partjelző így mesélte el a történteket.

— Vasárnap reggel együtt indultunk el Kamarás dr.-ral Pécsről. Jókedvűen beszélgettünk, bár említette, hogy két napjalázas. Sásához közeledett a vonat, amikor Kamarás dr. hirtelen halottsápadt lett, szédülni kezdett, rosszullétről panaszkodott. Dombóváron a pályaudvaron egy orvos megvizsgálta — 39.6 fokos láza volt! Az orvos javaslatára visszautazott Pécsre.

A két klub vezetői megállapodtak: az egyik partjelző, Alberti István lett a mérkőzés bírája, s Vecsera János mellett Balla Károly (a mérkőzés ellenőre) a másik partjelző.

Csak érdekességként említjük meg, hogy Balla Károly, a régebbi idők jól ismert játékvezetője 1968-ban a Dorogi-Honvéd MNK-mérkőzésen hasonló módon „ugrott be”.

Alberti nem volt könnyű helyzetben, hiszen 11-esből lőtt góllal dőlt el a mérkőzés 1:0-ra (már a 7. percben!) a Pénzügyőr SE javára. A 11-es azonban az 1. és a 90. percben is 11-es!

Forrás: Népsport, 1972. április (28. évfolyam, 78-102. szám)1972-04-13 / 87. szám

Ismét szotyolázunk. Sajnos. Pedig a debreceni eset után úgyvéltük, a maratoni hosszúságú magas-ügy eléggé megfeküdte azérintettek gyomrát ahhoz, hogy jó darabig nem kell foglalkozniukhasonló esettel. Aztán tessék... Még meg sem száradt a tinta a fegyelmi határozaton, máris itt a következő akta.

Ha egyáltalán akta lesz belőle,merthogy Kiss Béla nem fújta leidő előtt a Sopron-Stadler mécsesét. Nem is tehette, hiszen a sértett, Juhos Attila nem jelezte azt, hogy eltalálták volna.

„Nem éreztem" - mondta a mérkőzés után. 

Hogy ezt ki hiszi el és ki nem, az roppant fontos.

Elsősorban persze Juhosnak, hiszen a karrierje szenvedhet csorbát, ha az eset a fegyelmi bizottság elé kerül.

"Érdemben csak akkor tudok mondani valamit, ha a tévéfelvételen egyértelműen bebizonyosodik: talált-e a csomag, vagy sem - mondta egy sóhajtás után Nagy Miklós, a JT elnöke. - Józan ésszel nem tudom felfogni azt, hogy Attila ne jelezné, ha valóban eltalálják. Tehetséges, nagy jövő előtt álló fiatalemberről van szó, aki jövőre a FIFA-keretbe is jó eséllyel pályázik. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy hibázott.

Ha mégis, akkor mi történik?

Sajnos, abban az esetben fuccs az előmenetelének. Akár fél-egyéves eltiltást is kaphat. Következetesnek kell lennünk, bár szent meggyőződésem, hogy ezaz „eltalálás" szabály korrigálásra szorul.  A szövetség hétfői elnökségi ülésén egyébként ezt szóvá is teszem.

Hogyan kellene megváltoztatni a paragrafust?

Ahogy azt a nemzetközi szövetség megalkotta, és használja. Azaz, amennyiben a megdobott játékvezető, vagy párjelző úgyítéli meg, hogy tudja folytatni a mérkőzést, akkor nem kell azt félbeszakítani. A jelentésben persze le kell írni az esetet, és a klub súlyos büntetése sem maradhat el.

A soproni mérkőzés után beszélt az érintetekkel?

Még aznap este hívtam őket telefonon, hiszen Zalaegerszegről jövet én is hallottam a rádióközvetítést.  Kiss Béla nem látta a történteket, mint ahogy természetesen az ellenkező oldalon lengető Varga László sem. Juhos Attila pedig határozottan állította, hogynem érzett semmit. 

És az ellenőri jelentésben mi áll?

Még nem olvastam, de Lázin Jánossal beszéltem azóta, ő azt mondta, olyan szögben ült, hogy nem láthatta az esetet.

Dr. Gyurácz Istvántól,az MLSZ biztonság technikai munkatársától, aki egyébként szövetségi ellenőrként maga is rendszeresen járja a pályákat, azt kérdeztük, az MLSZ a videófelvétel alapján kezdeményezhet-e fegyelmit az ügyben, netán törölheti-e a pályán elért eredményt, és hozhat-e a debrecenihez hasonló döntést?

Amennyiben semmiféle jelentésben nem szerepel a megvodás ténye, akkor kizártnak tartom, hogy csupán a tévéfelvétel alapján kezdeményezzen eljárásta szövetség. A film a világon sehol nem bizonyíték... Ez valóban így van, ám valószínűleg a kulcskérdés az lesz ebben az esetben, hogy Juhos Attila érezte, vagy sem a zacskó súlyát.

Súlyos kérdés...

És ha jól belegondolunk, bebizonyíthatatlan az, hogy nem érezte. Mert hát, kitudja, hány réteg ruha volt a meze alatt. Sopronban ugyanis abban a forró pillanatban is kellemetlen hideg volt...

Labdarúgó mérkőzést nem lehet közmegelégedésre vezetni. Ez alighanem olyan alaptétel, amit vitanélkül elfogadhatunk.

Játékvezetőnek lenni tehát hálátlan dolog, népszerűtlen feladat. Aki mégis elvállalja, tiszteletet érdemel érte.

Még nehezebb akkor a labdarúgó-játékvezetők (sőt, minden játékvezető) helyzete, ha egy korábban magas színvonalon játszott sportág tartós hanyatlásának időszakában vállalják fel az ítészi tisztet, hiszen a szabályok nem ismernek hagyományt, színvonalat, tulajdonképpen helyi körülményeketsem.

Azok vannak önmagukban, általánosan és időtlenül, és még fejlődésük is függvénye a sportág belső szakmai fejlődésének, azaz önállóságuk csak látszat-önállóság. A játékvezetőknek tehát még a szabályok sem nyújtanak védelmet.

Sőt!

Azzal, hogy konkrét alkalmazásuk a bírókra bízatott, még kiszolgáltatottabbakká teszik a síp mestereit.

Ennek a néhány, hevenyészve papírra vetett gondolatnak a révén akár fel is lehetne menteni minden játékvezetőt mindenfajta elmarasztalás alól. Akik csupa kényszer hatására cselekednek, azoknak akár lehetne kisebb is a felelősségük. Ezt tenni azonban dőreség volna, mert bármennyire is furcsa, de a játékvezetők kötöttségeiben benne van szabadságuk, alkotási lehetőségük is.

Az igazi játékvezetői vétség tehát az, amikor csak a kötöttségeket vállalják fel, s nem élnek szabadságuk lehetőségeivel. Amikor szinte mentségül burkolóznak be kötöttségeikbe, mert a rabság bizonyos kényelmességet is jelent. Az önállóság, a gondolkodás, a szabadság kényelmetlenebbé teheti életünket. És főképp felelősségteljesebbé. Manapság gyakran hallani, hogy rossz a magyarjátékvezetés. Sportnapilapunk „csillagaiból” — játékvezetői értékeléseiből — is erre lehet következtetni,pedig a sportújságíró, szándéka szerint objektív, érzelmeivel nem kötődik egyetlen csapathoz sem.

A kérdés csupán az: valóban rossz-e a magyar játékvezetés, illetve, hogy csak a magyar játékvezetés rossz-e?

A spanyolországi labdarúgó-világbajnokság jó néhány mérkőzésén általában rosszul vizsgáztak a játékvezetők, mintha valóban nem csak országhatárokon belül, hanem kívül is válságban lenne ez a zegyébként tiszteletre méltó tevékenység.

A tényeket— a tv-közvetítések jóvoltából — láthatták a magyar szurkolók. Az okokkal (legalábbis részben) sokat foglalkozott már a szaksajtó. Én csupán utalni szeretnék arra, hogy szerény véleményem szerint a sportág általános válsága (szelídebben fogalmazva: korszak-váltása) nem kismértékben járul hozzá a játékvezetés válságához(illetve milyenségéhez). Ez a válság (korszak-váltás)egyaránt ered gazdasági, szakmai és funkcionális(társadalmi-funkcionális) okokból.

Magyarán: sportág, mint szórakoztató-ipari bevételi forrás kisebb jelentőségűvé vált, s ezen a sztárvásárlások sem segítenek sokat. A társadalmi érdeklődés — különösen a fiatalok érdeklődése — más „szakágakba” (pl. popzene) tevődött át, de ez már a funkcionális okok közül való. Végül, de nem utolsó sorban, vannak a szakmai okok, melyek a játék elszürkülését hozták. Csak a célratörő, erősen eredménycentrikus játékkal lehet sikereket elérni manapság a sportág nemzetközi porondján, amint azt a VB-n az olasz, illetve az NSZK válogatottja is bizonyította (vagy fordított előjellel a brazilok és afranciák, azaz a „játszó” csapatok balsikere).

Magyarországon, persze, ettől még lehetne jó labdarúgás, mert bár a sportág általános válsága határainkon belül is hat (főként a szakmai és a funkcionális tényezők), a gazdasági okok nálunk kevésbé lényegesek, még ha több szakíró gazdasági problémának igyekszik is feltüntetni a vezetők-edzőkjátékosok jövedelembeli gondjait. Kissé messze kerültünk — legalábbis látszatra— a szidalmazott szabályőrzők problémáitól.

Elméletben akár kiemelkedő is lehetne a játékvezetés színvonala, ha függetlenedni tudna a sportágtól, azaz magától a labdarúgástól. Erre a függetlenedésre azonban kevés az esély, mert egy labdarúgójátékvezető csak olyat és azt tudja vezetni, ami van.

És közben maga is — kénytelen-kelletlen — hasonul az irányítása alatt bemutatott produkcióhoz. Kezdve mindjárt a legsúlyosabbal: elfogadja az általa érzékelt amoralítást, mert ha egy bundagyanús meccset lefújna, csak magának szerezne kellemetlenségeket.

Aztán: elfogadja a játéktudásbeli fogyatékosságokból eredő „adok-kapok”-ot, egyre ritkábban — sőt, következetlenebbül — igyekszik betartatni a szabályokat, s egyre ritkábban ítélkezik a szabályok szellemében.

Ha nagyon jóindulatú vagyok, akkor csak aztmondhatom minderre: játékvezetőink elbizonytalanodtak, s elfogadták a számukra könnyebbnek ígérkező megoldást. Valójában nem erről — vagy nem csak erről —van szó. A játékvezetők — olykor — nem tudják, vagy nem is akarják magukat függetleníteni a szurkolótábortól („a hazai pálya előnye”!), esetleg a közönségnek „kedvencebb” csapattól.

Pedig ha a kórusbeli szidalmazás keményebb, sőt durvább is,mint bármikor korábban, a tettlegesség (a bíróverés) igen-igen ritka lett. Derűs emlékeim közöttőrzöm egy zempléni falucska vezetőjének a megjegyzését.

A sportág falujabéli hanyatlásáról beszéltnémi szomorúsággal, s az érdektelenséget azzal jellemezte, hogy náluk már a bírót sem verik.

Az esetek többségében lehet, hogy csak egyszerűmegalkuvásról van szó (rágalmazni különben semszeretnék), a sorozatosan gyenge játékvezetés azonban előbb-utóbb a birkatürelmű embert is dühödttéteszi. Különösen, ha a sorozatos „indiszponáltságot”, megalkuvást vagy elbizonytalanodást nem az élvonalban, hanem mondjuk serdülők és ifjúságiak mérkőzésein tapasztalja az ember. Olyan összecsapásokon, amelyeken általában partjelzők sincsenek, tehát az egyszem ítészre sokszorozott felelősség hárul.És ő (ők) visszaél (visszaélnek) ezzel a megsokszorozott felelősséggel. Ha a fiatalabb korosztály összecsapásain „téved” következetesen a bíró — azegyik fél javára, a tisztátalanságot teszi értékké, ahamisságot, az ügyeskedést állítja követendő példaként azok elé, akiknek még van (nem is kicsi) igazságérzetük.

Persze, ez már újabb kérdésekhez vezet. Példáula játékvezetői utánpótlás igazán nem könnyű problémaköréhez.

Az viszont megfontolandó lenne, hogyaz ilyen „sokadrangú” mérkőzéseket ne mindig akezdők, vagy a játékvezetésből már kikopottak vezessék. Mert főként a jelzett életkori sávban a játékvezetés pedagógiai tevékenység is.

Cserna László esete a szondával, avagy a Nemzeti Sport írta 1998-ban.

Tudom, mostanság nem könnyű gondolatot ébreszteni, hiszen a nemzet saját gyászával van elfoglalva: a legnézettebb tévésorozatban Rex felügyelő mellől kilőtték Moser detektívet, ott maradt a kutya szingliben, a gazda nem szabad, hanem halott, nehéz ennél fajsúlyosabb témát találni. Mégsem lehet szó nélkül elmenni a hétvége egyik legfeltűnőbb közjátéka mellett: a Megyeri úton vendégeskedő szombathelyiek feldúltan követelték az MLSZ ellenőrétől, hogy ellenőrizzék Cserna játékvezető alkoholszintjét.

Azért ez pazar.

Eddig csupán akkor ordította a nép, hogy ,,Részeg disznó!”, ha a bíró véletlenül megcsúszott és perecelt egyet, egyébként csak hülyéztek és anyáztak. Török klubigazgató ma(li)gánakciója viszont tényleg új fejezet. Szerinte Cserna úgy fújta a sípot, hogy azok után joggal kérhették tőle, ugyan fújjon már bele a szondába is.

Tegyük mindjárt hozzá, idén nem először akarják különféle teszteknek alávetni a sporttársakat. Nem is oly rég az újpestiek nyitottak tüzet Kiss Bélára, nyilvános Cooper-futást követeltek (miután nevezett a kezdőkörből ítélt meg egy tizenegyest, hozzátéve, röhej, hogy csípőficammal a profiliga közelébe engednek bárkit is. Ha ez a tendencia folytatódik, nemsokára vidám utóélete lesz egy-egy parázs hangulatú összecsapásnak.

Az elégedetlen fél táblát tesz majd a játékvezető elé, takarja le a bal szemét sporttárs, és olvassa a vonal alatti számokat, az partjelzők addig talán menjenek ki, majd szólítjuk őket is, és vigyázzanak, ha a negyediket nem látják, röpülnek a FIFA-keretből. Később papírt s tollat tesznek a bírók elé, uraim, a jegyzőkönyvet csak azután írhatják alá, ha kitöltötték ezt az IQ-tesztet, de legalább 100-at kell elérniük, különben óvunk.

A nyári edzőtáborba kérdezőbiztosok érkeznek, nem elég a szabályteszt, ráadásként kollokváltatják a bírói keret tagjait Vörösmarty késői lírájából, Ohm törvényéből, az Aranybullából, és drága uram, hogy akarja elbírálni a lesállást, ha nem tudja kifejteni a párhuzamos szelek tételét?! Félretéve a tréfát - no és azt, hogy elmaradt a szondáztatás, miután nem Cserna illatozott, hanem a játékosok arcszesze, miképp Kissnek sem kell loholnia, továbbá csípőficama sincs, kezdenek kissé elvadulni a történések. Anélkül, hogy szentet óhajtanék gyártani a játékvezetőkből, mégiscsak fura, hogy a szokványos nyilatkozatokon túl miképp vetemednek efféle megnyilvánulásokra klubvezetők. Illetve, nagyon is érthető. Piciben hasonlít az ügy a Clinton-afférhoz.

Amint nekiálltak kutakodni az amerikai elnök nadrágjában, a világ csendőre által megfegyelmezettek rögvest úgy érezték, lehet fickándozni, azok ott, Washingtonban úgyis magukkal vannak elfoglalva.

Akárcsak a magyar futball csendőrei. Irtunk már eleget a lövészárkokba húzódott s egymásra ad hoc alapon tüzelő játékvezetőkről, főnökeikről. Egy biztos: ami a köreikben jelenleg folyik, az sok mindent sugároz, csak erőt nem. Holott ez az a testület, amelyben még annak is ajtón belül kellene maradnia, ami valóban kikívánkozna onnan. Azon egyszerű oknál fogva, hogy hivatásuk alappillére a tekintély. Ehhez képest manapság könnyű a szemükbe vágni: maguk akarnak rendet tartani a pályán, amikor saját házuk tája egy külvárosi kuplerájra emlékeztet?

Azaz, rendezni kéne közös dolgaikat, a lehető legsürgősebben. Egyrészt a játékvezetők kizárólag a futballra koncentrálhatnának (alkalmasint az sem mindegy mostanság, hogy ,,kormánypárti” avagy „ellenzéki” ellenőr osztályozza-e a bírói hármast), másrészt elejét vennék az esetlegesalkoholt vádaknak.

Ellenkező esetben előbb vagy utóbb jöhet az Ohm-törvény.

Vaklárma:

A szünet végén Török Péter, a Haladás-Milos klubigazgatója megkereste a lelátón az MLSZ-ellenőrt. A szombathelyi vezető szerint ugyanis Cserna játékvezető „nem megfelelő állapotban”, vagyis ittasan vezette a találkozót, s ezt az észrevételt közölte az ellenőrrel. Szonda ugyan nem került elő, de Török Péter a találkozó után elmondta: járt a bírói öltözőben - elnézést kért Csernától a Tóth kiállítása utáni viselkedéséért, s a beszélgetés közben nem érezte, hogy Cserna alkoholt fogyasztott volna.

Tóth András, az újpestiek technikai vezetője is elképzelhetetlennek tartotta, hogy a játékvezető italos lett volna. Cserna László a lefújás után mosolyogva közölte, hogy ő bátran vállalkozik a szondázásra, mert szerinte a játékosok különleges arcszeszének illatát keverték össze az alkoholéval.

Meghökkentő bíróküldő listát szögeztek ki a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) szekrényére. Az első, illetve másodosztályú mérkőzések játékvezetői között hiába keresték az ismerős neveket, hiányzott Iváncsics Mihály, Kiss Tivadar, Gerő Ferenc, Schiller Gyula, Schissler József, valamint Kiss Menyhért is a felsorolásból.

Helyettük az FTC-Vienna meccset Boronkai Gábor kapta meg, az élvonalbeli találkozókon pedig a Bosnyákovits, Juhász, Hertzka, Szeiff, Rotter ötös osztozott.

A mindig mindenben összeesküvést sejtő szurkolók azon nyomban „rendszerváltozást" meg „a tízek bojkottját" kezdték emlegetni, de a Nemzeti Sport kiderítette, hogy nem egészen így áll a helyzet.

Tény, hogy az első osztályú meccsek állandó bírói meglehetősen kevés kivétellel nem iratkoztak fel. De valamennyien tréninghiánnyal, betegséggel és egyéb okokkal indokolták távolmaradásukat. Viszont az is igaz, hogy a feliratkozott Vértes Imrét a MAC-BAK ifjúsági mérkőzésre küldték ki, amilyen „nagy" meccset már régen vezetett a milánói svéd-olasz összecsapás játékvezetője.

A helyzet a Nemzeti Sport szerint az volt, hogy a lemaradók ismét meg akarták mutatni, nélkülük bajos lebonyolítani a bajnoki idényt, s erre a bizonyításra az első „tavaszi" fordulót találták a legalkalmasabbnak. A küldőbizottság ugyanakkor nem tartott attól, hogy a kiküldött bírók nem tudják ugyanolyan jól elvégezni a feladatukat, mint a régiek.

A jó formában lévő VAC-nak volt esélye a bajnoki címvédő, de tartalékos MTK ellen, vezetett is 2:1-re, amikor kitört a botrány. A játékvezető lefújta a meccset, a hátralévő időt újrajátszották, de a 2:2-es végeredmény volt a legkevésbé érdekes.

Korai volt a kezdés, délelőtt fél tizenegyre írták ki 1922. október elsején az MTK–VAC futballbajnokit. Az ok a jom kippur, az egyik legnagyobb őszi zsidó ünnep, a pályán pedig „azonos világnézeten” lévő klubok találkoztak a Nemzeti Sport megfogalmazása szerint. Más kérdés, hogy a klubok ezt vitatták, főként a VAC, szerintük az MTK nem a zsidóságot képviseli, hanem egy erőfölényével visszaélő nagy klub.

„Nekünk éppúgy testvérünk, mint például az FTC, vagy a Vasas, vagy a MAC. A VAC-nak az MTK-val soha, semmi néven nevezhető kapcsolata nem volt. Az MTK a VAC-ot soha semmiféle körülmények között nem támogatta; sem a II. osztályban, még kevésbé az I. osztályban, sőt, abban az időben, mikor a VAC-nak emberfeletti harcot kellett vívnia igazságáért, hogy az első osztályba bejusson, az MTK rosszakaratú semlegességet tanúsított velünk szemben”     – idézi Szegedi Péter futballtörténész a „kisebbségi” álláspontot. Ami mögött ott volt a sohasem nyugvó ortodox kontra neológ háború is. Sommásan: MTK az asszimilálódó zsidóság támogatását élvezte, a VAC pedig ragaszkodott az ősi hagyományokhoz.

Ami a mérkőzést illeti, Siklóssy Antal góljával a szünetben 1:0-ra vezetett a tartalékos MTK (Kertész II Vilmos, Orth György és Vágó Antal hiányzott, a fedezetsorban   „három pehelysúlyú gyerekember”  , Somogyi Miklós, Nádler Henrik és Nyúl Ferenc játszott), majd Kvasz István egyenlített, s jött Mándi Gyula öngólja, 2:1-es VAC vezetés és – a botrány. Főként a nézőtéren, hiszen, ahogy a Nemzeti Sport írja: „Mert bizony be kell vallani, hogy a MAC–VAC-mérkőzés incidense valósággal leányintézeti tánckoszorú volt az MTK és a VAC hívői között lefolyt csatához képest.”

Történt pedig, hogy 66. percben a lefutó Opata Zoltánt a tizenhatos sarkán, de még a büntetőterületen kívül, elgáncsolták. Klug Frigyes szabadrúgást ítélt, miközben az MTK-s Molnár György odafutott a bíróhoz: „Ez gyalázat! Legalább figyelmeztesse!”   Szó szót követett, a végén Molnárt kiállította Klug. Molnár szó nélkül elhagyta a pályát. A szabadrúgás után tumultus támadt a VAC-kapu előtt, a tribünről csak annyit lehetett látni és hallani, hogy a bíró fütyül és „11-est diktál a VAC ellen”. Mire „a VAC-publikum izgágább része átugrált a korlátokon és rövid idő alatt 50-100 ember lepte el a pálya VAC-térfelét. A rendőrség csak ímmel-ámmal látott neki a rendcsináláshoz, és így néhány perc múlva már sűrű embertömeg lepte el az egész pályát.”

Aztán azt lehetett látni, hogy Opata nyargal az öltöző felé, nyomában Fischer Lajos, a VAC kapusa „tettre készen”. Szerencsére lefogták Fischert, Opata ép bőrrel beért az öltözőbe. Klug közben lefújta a meccset, rögtön utána pedig négy ember vitte az öltözőbe az eszméletlenül fekvő Hermann Imrét, a VAC fedezetét. A verekedés ekkor már átragadt a tribünre is, ahol lépten-nyomon parázs dulakodások és ütlegelések folytak. A kevés számban kivonult rendőrség az öltözők bejáratát védte, így a közönség nyugodtan verekedhetett. A szolgálatot teljesítő rendőrtanácsos segédcsapatokért telefonált, miközben az öltözők folyosóján hangos vitatkozás folyt.

Idézzük Klug bírót: „Tisztán láttam, hogy Siklóssyt Weisz könyökkel oly erősen ellökte a labdától, hogy Siklóssy csak úgy repült. Fütyültem és 11-est diktáltam a VAC ellen. Ekkor odarohant hozzám Fischer, a VAC kapusa és rám kiáltott, megfogta az ingemet és ráncigálta. Ekkor már megindult a közönség beözönlése is a pályára, és bár úgy láttam, hogy a két besiető rendőrtiszt beavatkozásával a szituációt még meg lehetett volna menteni, mégis a mérkőzés lefúvását határoztam el, mert közben azt vettem észre, hogy Fischer és Hermann durván kitámadnak Nádlerre, az MTK középfedezetére és rugdalni kezdték őt. Ekkor már láttam, hogy a mérkőzés sima lefolyása nem biztosítható és erre lefújtam a mérkőzést. Fischert és Hermannt fel fogom jelenteni bírói jelentésemben.”

A VAC-nál persze másként látták. Klein Elek ügyvezető szerint Braun „Csibi” terítette le Hermannt, Fischer és Hermann előtte csak a verekedőket akarta szétválasztani, és így tovább, ahogy az már ilyenkor szokásos.

A 66. percben fújták le a meccset, tehát 24 perc volt hátra. Ennyit kellett lejátszani az október 6-i folytatásban – a szövetség döntése értelmében. Aztán 28 lett a 24 – Klug Frigyes jelentése volt a mérvadó.

Egyértelmű, hogy a pályáról leküldött Molnár és a meccs után kiállított Fischer nem lehet ott az újabb randevún, ezért a VAC kapuját  „Fischer helyett Köves fogja védeni, aki évekkel ezelőtt kapust játszott az FTC ifjúsági csapatában”  . Köves minden bizonnyal Kvasz Istvánnal azonos, hiszen csak azok játszhattak a meccsen, akik korábban is a pályán voltak.

A történet zárt kapuk mellett és az MTK tizenegyesével folytatódott. „A bíró sípja megszólal. Köves már topog a VAC kapujában. Braun még pár pillanatig gondolkozik, nekilódul és jobb lábbal ellövi a labdát. A lövés félerős és már-már úgy látszik, hogy a labda a sarokban ül, mikor hirtelen elpattan a kapufától és a kornervonal mentén elgurul. Félrelőtte”     – így maradt a 2:1 a VAC javára.

Ezután „nívótlan, csapkodó, VAC-faultokkal tarkított játék következik”  . Az MTK többet támad, de a játékosok idegesek. Siklóssy ráadásul sérült, mert kedden a Wesselényi utcában leesett egy gondatlanul nyitva hagyott  pincenyíláson, és alaposan összezúzta magát. Hermann – akit úgy kellett levinni a pályáról vasárnap – viszont játszik, a tudósító szerint a pályára villamosozva „robogó kocsinkra ruganyosan ugrott fel egy fiatalember”  , akiben a VAC fedezetét ismerte fel.

Az MTK végül döntetlenre mentette a meccset – a legeslegutolsó pillanatban. „Weisz a 16-os előtt szabálytalanul lép bele Opatába. Fütty – szabadrúgás 20 méterről. Klug kiméri a 9 métert és 5-6 VAC-játékos elállja a labda útját. Senki sem gondol eredményre és Braun mégis megtalálta azt a pár centiméteres rést, amely szabadon maradt: éles lövéssel a 24. percben, bombaszerűen vágta a labdát a sarokba. Köves már hiába ugrott utána. 2:2. Braun expiálta bűnét, már ölelgetik a kék-fehérek”    – áll a tudósításban.

Ezzel még nem volt vége. A Nemzeti Sport feltételezi, hogy a VAC-futballisták azért borultak el az első meccsen, mert megfogadták csapatuk győzelmét.  „Tessék elképzelni a VAC-játékosok lelkiállapotát amikor 2:1-re vezetnek, két perccel előbb az ellenfél egyik legveszélyesebb csatárát küldte le a pályáról a bíró, alig húsz egynéhány perc van már csak hátra, a megfogadott 10-20-100.000 korona tehát már »jogerős«-nek tekinthető és akkor csap le, mint villám a tiszta égből – a 11-es”      – írja a lap, és joggal teszi hozzá: „Mindenesetre sürgős beavatkozásra van szükség, ha azt akarják, hogy a labdarúgás még zöldellő fájának gyökerébe egy újabb féreg bele ne rágjon!”

A folytatásban még kiderül, hogy Molnárt november 3-ig, Hermannt 1923. március 31-ig, Fischert 1923. június 30-ig eltiltották, s érkezett egy különös levél a Nemzeti Sport szerkesztőségébe. Brunner Ottó írta, állítva, hogy Braun nem rúghatta meg Hermannt, mert – ő tette. „Hermann nagyon jól tudja, hogy ki rúgta őt meg, hiszen személyesen ismer engem – és mégis Braunra fogja”    – így Brunner úr, aki, ha kell, akár a rendőrségen is bevallja tettét.

Azért ez is egyfajta sportszerűség.

Szinte senki sem látta tizenegyesnek, amit egy kezezést követően a sokak szerint takarásban álló Schreiner játékvezető befújt az MTK javára – és ezzel el is döntötte az 1921–1922-es labdarúgó-bajnokságot. Merthogy a kárvallott FTC játékosai nem bírták idegekkel a döntést és levonultak a pályáról.

Az MTK mindössze 11, az FTC 13 gólt kapott az 1921–1922-es bajnokság 22 fordulója alatt, nem ígért tehát gólesőt a 20. forduló csúcsrangadója. Amely előtt a címvédő kék-fehérek hárompontos előnnyel vezették a tabellát (igaz, a Fradinak volt egy korábbról elhalasztott mérkőzése), a vendég FTC-nek tehát létkérdés volt a győzelem, ha azt akarta, hogy 1913 után ismét felüljön a hazai trónra. (Az első világháború alatt 1915-ben és 1916-ban nem hirdettek bajnokot, az MTK tehát sorozatban a hetedik aranyérmére hajtott.)

Ez volt az az idény, amelyben a két rivális klubban egyaránt maradandót alkotó Schlosser Imre MTK-sként fél távnál abbahagyta a futballt, és a Vívó és Atlétikai Clubban edzősködni kezdett, majd külföldön folytatta a szakmát – más kérdés, hogy 1925-ben a Wiener SC-ben reaktiválta magát, 37 évesen egy évet még a Fradiban is lehúzott, sőt 13-adszorra is bajnok lett, majd a Budai 33-ból 1928-ban végleg visszavonult.

A nem mindennapos pályafutása során 747 meccsen 1017 gólt szerző Schlossertől tehát nem kellett a zöld-fehéreknek tartaniuk, az idényt végül 24, illetve 25 góllal záró Molnár és Orth Györgytől annál inkább – a két csatár az MTK 60 góljából 49-et szerzett.

„Nem két klub, tradíciók ütköznek meg egymással a holnapi vasárnapon s a tradíciókból fakadó jellem- és stílkülönbségek. Az MTK angol játékmodora és az FTC magyar temperamentummal átfűtött harci szisztémája, amaz a maga szépségével, emez a lendületének teljességével. Fokozza az erők kifejtésének valószerűségét mindkét oldalon az a körülmény is, hogy a magyar labdarúgó-bajnokság izgató kérdése teljesen nyílt. Aki győz, azé a pálma. Dehát ki győz?”   – fokozta a kornak megfelelő pátosszal a meccs előtti hangulatot a Nemzeti Sport.

A Ferencváros elsősorban centerében, a Pityke becenévre hallgató Pataki Mihályban bízott, aki 16 gólig jutott 1921–1922-ben, amúgy pedig 17 éven át szolgálta egyetlen, hőn szeretett klubját, a Fradit. (Pataki feltűnő tulajdonsága volt, hogy remekül hegedült, ezért esős, hűvös időben fehér cérnakesztyűben futballozott, nehogy megfázzanak az ízületei... – de ezen a májusi vasárnapon emiatt nem kellett aggódnia.)

A győzelmi kényszerben futballozó zöld-fehér csapat a 25 ezer néző előtt lendületesebben kezdett,   „különösen a halfsora brillíroz. Szabó, Blum és Wilhelm újból és újbóli támadásra lendíti a csatársort. Az MTK ritkábban jut le csak az FTC térfelére, viszont azonban minden lefutása izgalmakat kelt, különösen, amikor Orth-hoz kerül a labda.”

A folytatásban kiegyenlítettebb lett a játék, a szünet után viszont alig több mint két perc alatt minden a feje tetejére állt. A 48. percben a következő történt:  „A második félidőben, kétperces mezőnyjáték után Lenkei lefut s a labdát az FTC kapuja elé centerezi a 16-os vonalon belül. Az FTC-védelem és az MTK belső csatárai a labdára futnak. Szabó rúgni akar, azonban az Orth oldalnyomásán elesik s négykézláb állva Orth újabb lökésére akaratlanul kézzel érinti a labdát, amely ilyenformán a teste alá gurul. Azok, akik jól látták a dolgot, szabadrúgást várnak az FTC javára, a bíró azonban... tizenegyest ítél. Az izgalom moraja fut végig a mintegy harmincezer főnyi közönségen és csak az látszik, hogy az FTC zöld dresszes játékosai összefutnak. Blum magyaráz a bírónak, aztán – képéből kikelve, halálsápadtan levonul a pályáról... Malaky, az FTC alelnöke kiszalad az MLSZ páholyából, ahol eddig nézte a mérkőzést, magyaráz, nyugalomra int, végre az FTC teljes csapata is bemegy az öltözőbe. Schreiner bíró és az MTK-játékosok várnak egy darabig, aztán ők is levonulnak. A közönség pedig háborogva, tapsolva, fütyülve csak vár, vár... s amikor már látja, hogy le kell tennie minden reményről, az esetet szenvedelmesen vitatva lassanként eloszlik.”

Kár, mert a Nemzeti Sport azt is elismerte, hogy ez az MTK–FTC rangadó (mármint az a nem egészen 48 perc, amit lejátszottak belőle) egyike volt a valaha volt legszebbeknek.

A kép jobb oldalán látszik Szabó József vitatott mozdulata (Fotó: Nemzeti Sport)

A történetnek természetesen a vendégek levonulásával nem volt vége. „Kérem, nem tehettem másként, Szabó elesett, kézzel érintette a labdát, amiért, persze, még nem járt volna tizenegyes. De amikor láttam, hogy a földön fekvő Szabó utánnyúl a labdának és maga alá gurítja, meg kellett ítélnem a tizenegyest...”   – nyilatkozta Schreiner Károly játékvezető.

Fodor Henrik, az MTK igazgatója higgadtan egy hasonló, korábbi esettel vont párhuzamot: „A tizenegyesről nem akarok beszélni, de azt hangoztatom és megállapítom, hogy az MTK–Deutscher FC mérkőzésen Prágában, amikor Kertész II kiállítása miatt csapatom le akart vonulni, én közbeléptem, Kertészt »kivágtam«, s az MTK játszott tovább... A többi az MLSZ dolga, nem a mienk...”

„Bennünket megöltek. Egy év megfeszített szorgalommal gyűjtött izom- és idegenergiája kárba veszett. Mert 11-est ítélni azért, hogy egy fellökött, földön fekvő ember kezéhez ért a labda gyilkosság”  – kesergett a mérkőzés másnapján Blum Zoltán, a Ferencváros csapatkapitánya, aki egyébként személyesen kérlelte (sikerrel!) a nagy rivális első számú sztárját, Orth Györgyöt, hogy ugyan, játsszon már ellenük, az MTK ikonja ugyanis éppen összeveszett klubja vezetőivel, és bejelentette, hogy a csúcsmeccsen nem hajlandó pályára lépni...

Általános volt a vélekedés, hogy a büntető jogtalan volt, a levonulás viszont megmagyarázhatatlan. A Fradi-tábor persze győztesként ünnepelte a meccset félbeszakító kedvenceket, a szurkolók a játékosok Hungária útról az Üllői útra induló kocsijai elől kifogták a lovakat és maguk vontatták Tóth Potyáékat egészen hazáig.

Az sem segített lecsillapítani az indulatokat, hogy eredetileg nem is Schreiner, hanem Iváncsics Mihály fújta volna a derbit, és az utolsó pillanatban bejelentett változtatást nem sikerült megnyugtatóan megindokolni. Akárhogyan is történt, végül a zöldasztalnál dőlt el, ki lesz az 1921–1922-es NB I-es idény bajnoka.

A fegyelmi bizottságban maga a nagy Hajós Alfréd, első olimpiai bajnokunk, a később válogatott labdarúgó, játékvezető, majd szövetségi kapitány elnökölt, és a következő ítéletek születtek: Blum Zoltánt felmentették, az FTC csapatával szemben megállapították a levonulás tényével elkövetett sportszerűtlenséget, de egyúttal azt is, hogy   „a csapat tagjai ellenállhatatlan kényszer hatása alatt hagyták ott a pályateret, ennek folytán felmenti őket, valamint magát az FTC-t is”.   Mattyók Aladár alelnököt azonban a csapat levonultatásáért a 47. § alapján, a 3. § értelmezésével három hónapra, 1922. szeptember 9-ig felfüggesztették egyesületi tisztsége gyakorlásától.

Az MLSZ intézőbizottsága pedig – ahelyett, hogy a 48. perctől előírta volna a mérkőzés folytatását vagy újrajátszást rendelt volna el, a levonulás miatt 0:0-val az MTK javára írta a találkozó két pontját.

Nem véletlenül fakadt ki az ítélet után az egyik fradista érzelmű jelenlévő:   „Éljen Schreiner úr! Az 1921–1922. évi bajnokság győztese!”

Annak idején a szövetség közzétette a kereteket.

A bajnokság befejezése után időszerűvé vált egy kis értékelő beszélgetés a játékvezetők ügyintézőivel. Fekete főtitkárral és Paraky Sándorral, a JT küldő és ellenőrző bizottságának elnökével váltottunk pár szót élvonalbeli játékvezetők idei teljesítménsérő.

ÉRDEKEL A CIKK OLVASD TOVÁBB A LETÖLTÉSEKNÉL

A biró, amely mérkőzésre a bíráskodást elfogadta, azon minden körülmények között tartozik pontosan megjelenni.

Aki elmaradását elfogadható indokokkal nem igazolja, azt a bírót a biró-bizottság megbünteti.

Mérkőzés megkezdése előtt, bármiféle néven nevezendő mérkőzés legyen is az, a mérkőző egyesületek kapitányaitól kérje el a csapatösszeállítást; mielőtt a mérkőzést megkezdené, győződjék meg a játékosok igazolt voltáról, kivéve a nemzetközi mérkőzést, ahol igazolatlan játékosnak is megvan engedve a játék. E czélra szolgál a főtitkár által kiadott igazolt játékosok névsora, ha ebben valamelyik játékos neve nem fordul elő, igazoló jegygyei tartozik játékjogosultságát bizonyítani. Ha se az igazolt játékosok névsorában nem szerepel, se igazoló jegye nincs, a játék neki meg nem engedhető.

ÉRDEKEL A CIKK OLVASD TOVÁBB A LETÖLTÉSEKNÉL

Mitagadás, az 1962-ben hozott korhatár-rendelet, melynek alapján negyvenöt éven felüli bíró nem vezethet élvonalbeli mérkőzést — tüskét hagyott Hernádi Vilmosban.
— Akkor kellett sípomat szögre akasztanom, — mondotta — amikor a legjobban ment, s úgy éreztem, hogy még néhány évig megmaradhattam volna az országos játékvezetők élvonalában.

Hernádi Vilmos azonban továbbra sem tudott elszakadni kedvenc sportjától. Féléves lelkitusa után ismét visszatalált a játékvezetők családjába, ahol eleinte a JT ellenőri bizottságában működött. Nagy szakmai tapasztalatával segítette a fiatal játékvezetők előrehaladását, fejlődését. Ma pedig az Országos JT küldő bizottságának vezetőjeként végzi hétről hétre nehéz, hálátlan és főleg felelősségteljes munkáját.

A cikk teljes egészében letölthető.