Ez nyilvánvalóan annak tudható be, hogy jelenleg benne látják a nemzetközi áttörés lehetőségét az UEFA-nál.

Bízunk benne, hogy a halmozódó meccsrutin végre érett és eredményes teljesítményt hoz, hiszen ezzel már hosszú ideje adós a hazai közvéleménynek.

 

Az Újpest-Vasas mérkőzése azonban meglehetősen felemás képet mutatott.

Az alábbiakban a találkozó legtanulságosabb mozzanatait foglaljuk össze:

Pszichológia és tekintélyelvűség a pályán

• A fiatalok „nevelése”: A 22. percben a 18 esztendős Ujváry kapott intőt. A szabálytalanság maga nem volt kirívó, de a játékvezető teátrális, lekezelő testbeszéde és a játékos elhessegetése viszont túlzó volt. Egy ifjúsági korú labdarúgóval szemben könnyű fitogtatni a tekintélyt…

• Kommunikáció és arrogancia: A 36. percben egy visszarendelt gyors szabadrúgás okozott feszültséget Szélesi Zoltán vezetőedzőnél. Bár a döntés helyes volt, azonban, ha időben rásípol a játékosra, akkor nem végzi el, megelőzhető lett volna a probléma. A 45. percben pedig ismét felütötte a fejét a hazai játékvezetésre oly jellemző attitűd: amikor Szélesi egy ellenfélnek megítélt szabadrúgást hasonlított az 1 perccel korábbi elmaradt büntetőhöz, szakmai válasz helyett azonnal sárga lapos figyelmeztetést kapott. A szakmai argumentáció hiányát előszeretettel leplezi a hatalmi szó.

Fizikális játék és a durvaság határai

• A fej, és arc védelme: Ujváry 33. percben kiosztott sárga lapja Tóth Milán arcul csapásáért teljesen jogos volt. Az utóbbi hetek tendenciái alapján elengedhetetlen, hogy a játékvezetők szigorúan csírájában fojtsák el a fejre és arcra irányuló szabálytalanságokat. A játékosok nevelése és a komolyabb sérülések megelőzése kizárólag a lapok konzekvens használatával érhető el.

• Színészkedés és megtévesztés: A 24. percben Koszta nyilvánvaló elütése felett még elsiklott a sípszó (a riporter elakadása is jelezte az eset egyértelműségét), az 51. percben viszont ugyancsak Koszta próbálkozott a spori megvezetésével egy műeséssel. Az ilyen szituációkat nemzetközi szinten is sárga lappal kell torolni.

A legfőbb hiányosság: Kulcsdöntések a tizenhatoson belül

• A meg nem adott tizenegyes (43. perc): Csóka és Amenyido párharcánál a védő nyilvánvalóan átkarolta és lerántotta a támadót. Felmerül a kérdés: hol húzódik a határ a még elnézhető fizikai kontaktus és az egyértelmű szabálytalanság között? Miért kell túlbonyolítani azt, ami a pályán egyértelmű? Átölelte, lerántotta – ez tizenegyes.

• A helyes büntető (73. perc): Csóka testfelület-megnagyobbító kezezésénél végül megszületett a jogos büntető

• A meccs során kiosztott egyéb figyelmeztetések (Bodnár 64. p., Urblík 85. p.) pedig megállták a helyüket.

Összegzés és szakmai kontextus: A VAR, mint védőháló?

Összességében Csonka Bence – önmagához képest – elfogadható mérkőzést hozhatott volna le, ha nincs a 43. percben elmaradt nyilvánvaló büntető.

Amikor még volt komoly szakmai képzés Magyarországon, akkor a vezetőink úgy próbáltak segíteni egy-egy eset megítélésekor: „Melyik döntést könnyebb megindokolni?” Egy nyilvánvaló lerántást elfedni azzal a szöveggel, hogy „ennyi még belefér”, mindig nehezebb, mint megadni a jogos büntetőt, amikor mindenki látta, hogy a védő átölelte a csatárt, lés a földre húzta.

Különösen tanulságos a videóbíró szerepe. Bár Karakó a 53. percben egy tévesen megadott szögletet helyesen kirúgásra korrigált, a döntő tizenegyesnél néma maradt.

Magyarországon a VAR-rendszer elérte azt a hibás evolúciós fázist, ami más országokban is megfigyelhető: a videóbíró már nem objektív kontrollként működik, hanem a pályán lévő kolléga ítéletét védi.

Egyik héten az egyik, másik héten a másik spori ül a szobában – a bajtársi szolidaritás felülírja a szigorú szakmaiságot.

Amíg a VAR nem valódi, független fék és ellensúly, addig ne csodálkozzunk azon, hogy nincs magyar játékvezető az UEFA elit kategóriájában.