Pető Péter: A futball soha nem érhet véget (recenzió)

A hazai futballpróza szép hagyományának egyik legjelesebb kortárs képviselője, a 24.hu főszerkesztője, Pető Péter az Európa-bajnokság rajtjához igazítva rendezte kötetbe az elmúlt években összegyűlt, futballal kapcsolatos írásait, amelyek hol a sportági piramis legtetejére, hol a hátsó füvesre vezetik az olvasót. Egy dolog viszont minden esetben összeköti a sokszor nagyon különböző szövegeket: annak felismerése, hogy futball nélkül lehet élni, csak épp nem érdemes.

„A futball volt az egyetlen módja, hogy hozzáférjünk a másikhoz”

– fogalmazza meg a kötet tételmondatát Pető Péter a bevezető fejezetben. A Srí Lanka-i kalandokat bemutató írásban a sportág túlmutat önmagán, általános kommunikációs eszközzé válik, ami segít leküzdeni a nyelvi akadályokat. A szerző szerint, ha arra az egyszerű kérdésre válaszolunk, hogy Messi vagy Ronaldo, valójában a személyiségünk egy nagyon jelentős szeletét világítjuk meg; elmondunk valamit arról, hogy a kemény munkában, vagy inkább az örökbe kapott tehetség beteljesítésében hiszünk-e, illetve hol helyezkedünk el a realista-idealista tengelyen.

A kötet egészére jellemző ez a megközelítés. Pető értelmezésében a futball nem tárgyalható a világtól elzártan, hiszen a szórakoztatóipar része, kapitalista berendezkedésünk egyik csúcsterméke, ami a könyv szerint – sok egyéb mellett – az emberi társadalmak két alapvető igényéhez kapcsolódik: az igazsághoz, valamint a történetmeséléshez, a képzelet manipulálásához.

Pető könyve egy prológusból (Kivezetés a játéktérre) és egy epilógusból (Bevonulás az öltözőbe), valamint három fő fejezetből (Világom, Hazám, Otthonom) áll. Előbbi kettő címével is jelzi, hogy a kötet egyfajta utazásként értelmezhető, a fejezetek pedig ugyancsak egyfajta „kívülről befelé” logikát követnek. Fontos emellett észrevennünk a szavak végi birtokos jelzőt: bár általános igazságokról, mindenki számára hozzáférhető megközelítésekről beszél a szerző, mindenben megtalálja az elidegeníthetetlenül sajátot, a lefegyverzően személyest.

Pep Guardiola szerepelhetne Az elnök embereiben is?

A Futball soha nem érhet véget rögtön egy első perces kapura lövéssel lepi meg az olvasót: felveti annak kérdését, hogy vajon Az igazságosság eszméje című könyv szerzője, Amartya Sen vagy Pep Guardiola fontosabb filozófusa korunknak? Pető szerint a világunk egyik lehetséges leírása a idealizmus-realizmus tengelyen képzelhető el. Ha pedig ez így van, a futball közelmúltjának egyik legnagyobb párharca, José Mourinho és Pep Guardiola évtizedes összecsapása tökéletesen reprezentálja a két attitűd küzdelmét.

Mourinho azt vallja, hogy ha nincs a csapatánál a labda, akkor kisebb a kockázat, ami a csapatára leselkedik. A portugál fenomén az érzelmi reakciókban hisz: káoszt teremt maga körül, „mi–ők” harcra egyszerűsíti le a világot, és egyetlen célja van: nyerni. Guardiola ezzel szemben nem csak nyerni akar, az sem mindegy, hogyan teszi ezt a csapata, a katalán tréner mélyen hisz abban, hogy ha játékfelfogása eljut a tökéletességig, azzal jobbá teszi a játékot és talán a világot is.

Pető érvelése szerint nincs abban semmi meglepő, hogy a futball ilyen elbeszéléseket alkot, hiszen ez a sportág mégiscsak a világunk egyik meghatározó része, márpedig környezetünket általában ugyanezen dichotómia mentén értelmezzük. A szerző ezen a ponton a szórakoztatóiparból hoz analógiát: Pep Guardiola mintha a kilencvenes évekbeli liberális optimizmus terméke lenne, ily módon akár szerepelhetne is Az elnök emberei című sorozatban, míg Mourinho sokkal inkább Frank Underwood számítóságát hozza a Kártyavárból.

Ha már az ellentéteknél tartunk, természetesen nem lehet megkerülni a Messi–Ronaldo dilemmát sem. Pető ennek kapcsán is érzékeli az előbb említett ellentmondást, ugyanakkor még tágabb kontextusba helyezi a folyamatokat. Mert hát azt valóban meg kell indokolni, hogy mi köze van a New York Times filmkritikusának Lionel Messihez. A. O. Scott 2023-ban visszavonult a kritikaírástól, távozását személyes okok mellett azzal indokolta, hogy ma már a filmvilágban is olyan erősek a törzsi szempontok, hogy gyakorlatilag lehetetlen autonóm véleményt alkotni. Hát mi a Messi–Ronaldo szembenállás, ha nem ennek az adaptálása a futballvilágra?

A Világom fejezet fontos aspektusa továbbá a futball igazságfogalmának tárgyalása, ami megítélésem szerint az egész könyv egyik leginspirálóbb megközelítése. Pető az érvelését sokféle hagyományhoz kapcsolja: Byung-Chul Hanra hivatkozva kiemeli, hogy az emberi élet nem írható le csupán adatokkal, míg Michael J. Sandel Az érdem zsarnoksága című műve nyomán azt állapítja meg, hogy az igazság szintén csak egy konstrukció, ha pedig így van, többféle igazság képzelhető el: a fogalomnak kétségtelenül van egy objektív mivolta, de nem szorítkozhatunk kizárólag arra.

A kortárs futballvilágban ez a dilemma a leginkább kifejező módon a videóbíró kapcsán tárgyalható. A technológiai újításhoz Petőt ellentmondásos viszony fűzi, amit egyértelműen jellemez a sokat idézett mondata:

„a futball az a játék, amelyet már nem lehet videóbíró nélkül játszani, és amelyet biztosan tönkretesz majd a videóbíró.”
 

A sport adatalapú, technokrata fejlődése egyszerűen kikövetelte a VAR megjelenését, Pető szerint ugyanakkor az is egyértelmű volt a kezdetektől, hogy a sportágnak ezért nagy árat kell majd fizetnie.

A videóbíró ígérete az, hogy a játék igazságosabbá válik általa, hiszen kevesebb téves ítélet születik. Csakhogy ez sem teljesen igaz (hiszen a videóbíró jogköre korlátozott és a működéséhez hibák is kapcsolódnak), illetve ez csak a korábban említett technokrata igazságfogalom szerint jelent megkérdőjelezhetetlen előrelépést. Pető ennek érzékeltetésére nemrég egy podcastben a Coventry City–Manchester United FA-kupa-elődöntőt hozta fel, amelyen a kiscsapat heroikus küzdelemben 3–3-ra egyenlített, majd egy pillanatra úgy tűnt, a vezetést is átveszik a hosszabbításban, ám néhány centis lesről született a találat, így a VAR érvénytelenítette a gólt. Objektíven tehát igazságos ítélet született, de biztos, hogy a futball alapígérete szerint nem az az igazságosabb, ha Dávid legyőzheti Góliátot?

Bármi lehet belőlünk?
 

A Hazám című fejezet legerősebb szövege a „Gyere vissza, Lekvár, rajta leszünk egy képen, még bármi lehet belőlünk” című írás, ami valahol Esterházy Péter és Illyés Gyula metszetében helyezkedik el. Pető elhagyja Messit és Guardiolát, és azokra a bizonyos hátsó füvesekre, azon belül is Olaszliszkára vezeti az olvasót, arra a településre, ami 2006-ban egy tragikus bűneset kapcsán lett országszerte ismert. Ahogyan a település polgármestere fogalmaz a kötetben:

„(...) így egy falu örökkévaló bűnhődése lesz, noha eleget vezekeltünk már a gyilkosok miatt.”
 

Pető ezen a településen a reményt látja meg a futballban, ami talán felülírhatja a feszültségeket, és talán új platformra terelheti a faluról szóló diskurzust.

Az Európa-bajnokság kapcsán feltétlenül aktuális A futball hazatért című fejezet, aminek megnevezése akár az angol mítosz ironikus kifordításaként is értelmezhető. Pető azon a folyamaton megy végig, amelyen már sokan próbáltak megragadni: megkísérli szavakba önteni a magyar válogatott elmúlt években bejárt útját. A szerző – a mostani Európa-bajnokság kapcsán megjelent vélemények alapján némileg túlzottan optimistán –a futball egyesítő hatását emeli ki. Itt megint szóba kerül Byung-Chul Han, aki szerint „a szabadság a sikerült közösség szinonimája”, Pető ezt így terjeszti ki a futballra:

„Hiszen a sikerült közösség szabaddá tehetne minket, s noha nyilván nem a futball jelenti a sikerült közösséget, hanem még saját eszméim szerint is inkább az egyenlősítés, a hozzáférés a közszolgáltatásokhoz, ám mindennek a reménye, az önfeledtsége igenis belelátható a földöntúli örömbe, amit a Fiolák pillanataiban érzünk.“
 

Élet és halál urai a pályán
 

A kötet utolsó fejezetében a játékvezetéssel kapcsolatos szövegek kaptak helyek. A szerző maga is tevékenykedett bíróként, így részben saját élményekre támaszkodik, de ennél is fontosabb célja, hogy bemutassa azt a nagyon sajátos lelkiállapotot, amikor az ember minden pályán történő eseménynek az ura, ugyanakkor szinte biztosan több tízezer szurkoló kívánja majd a pokolra.

Pető egyik írása Puhl Sándornak állít emléket. A könyv érvelése szerint a magyar játékvezető azért juthatott a csúcsra, mert minden kollegájánál jobban volt képes elviselni a nyomást.

„Nem feltétlenül kotta szerint játszott, ám kivételes érzéke volt ahhoz, hogy vezesse, menedzselje a pályán futballozó huszonkét hatalmas egót, elviselje az elképzelhetetlen nyomást.”

A lelátó csendes, újra csendes

Pető Péter könyve izgalmas gondolatokkal teli, remek képi anyaggal illusztrált mű, ami hűen képviseli, hogy a futball valójában minden. És itt tudok személyesen is csatlakozni ahhoz, amit Pető A futball hazatért című szövegben említ, miszerint őszintén sajnálja azokat, akik teljesen kimaradnak ennek a játéknak a szépségéből. Nem tudok nem mélyen egyetérteni, manapság naponta eszembe jut ez a gondolat, szinte óránként olvasva az Eb kapcsán megjelenő lesajnáló gondolatokat, amelyek – hiába származnak sokszor értelmiségiektől –, nélkülöznek minden árnyalatot. Pedig a futball tényleg soha nem érhet véget, épp ezért beszélni kell róla. Pető Péter műve pedig közelebb visz ahhoz, hogy ehhez meglegyenek a megfelelő szempontjaink.

Lezárult az NB I őszi szezonja, az első olyan, amelyben a játékvezetők munkáját a videobírós asszisztens, azaz a VAR segítette. Az MLSZ, megszakítva a bíráskodással kapcsolatos évtizedes hallgatását, nyilvánossá tette az első 17 forduló megállapításait. A statisztikák azt sugallják, az előző bajnoki évadhoz képest jelentős százalékkal csökkent a mérkőzést befolyásoló hibák száma.

Egykori játékvezető, sportbarátunk, a 24.hu főszerkesztője Pető Péter is emlékezik Viktor sikereire.

Néztem őket a meccs előtt, könnyedek voltak, mosolygósak. Utána sokáig úgy meséltem, hogy a topbírók azért lesznek a világ legjobbjai, mert órákra fel tudják függeszteni az idegrendszerük működését.

Elvégre ha belegondolunk, hány millió euró, hány karrier, sors múlik egyetlen döntésükön, ha elképzeljük, hogy komplett nemzetek fiesztája vagy tragédiája múlik egy-egy ítéletükön, lényegében érthetetlen, hogy nem nyomja őket össze a nyomás, hogy képesek kizárni mindent egy stadion közepén arra a megfeszített pillanatra, amikor határoznak. És ők mindig, de mindig döntenek. Radikális azonnalisággal érvek, gondolkodás, mérlegelésre szánt idő nélkül.

Pető Péter nem mindig volt újságíró. Előtte futballbíró volt Kelet-Magyarországon. Élményei alapján pedig könyv született.

A bíró az az ember a focipályán, akit valaki mindig utál. Ha megadja akkor azért, ha nem, akkor meg azért. Pető Péter 2000-től majd 9 éven át fújta a sípot a kelet-magyarországi reménytelenségben, azzal a reménnyel, hogy egyszer az NB I-be kerül, a legjobbak közé.

Életének ezen éveiben szerzett tapasztalatairól most könyvet írt, ami már csak azért is különleges, mert játékvezetői szemszögből magyar szépirodalmi mű kevés született.

Egy ilyen könyv esetében mindig az első, ami felmerül, hogy K. Tamás, a futballbíró karaktere mennyiben Pető Péter?

- Nem én vagyok K. Tamás. Ez egy fikció. Ugyanakkor a szöveg azon a tapasztalati anyagon, azon a valóságon alapszik, amit megismertem. És persze vannak olyan konkrét történetek, amelyeknek résztvevője vagy szemtanúja voltam, olyan élethelyzetek, amelyeket megjártam.

Közel 9 év telt el az utolsó meccs óta. Hogyhogy csak most lett belőle könyv?

- Nem telt el annyi idő az írásig. 2009-ben már leütöttem az első betűket, csak akkor még más formája volt a szövegnek. Szociografikus, leíró jelleggel akartam bemutatni, hogyan néz ki a falvakban egy meccs. Teltek az évek és közben rengeteget változott a szöveg. Tavaly volt a legradikálisabb módosítás:. a szerkesztőm azt mondta, hogy a narrációt rakjuk át E/1-be. És akkor szabadult fel talán a kezem.

Játékvezetők a megyei ligákban: biztonsági kockázatok, pénz, szakmai kihívások és verbális támadások...

A bírók a labdarúgópályák örök "meg nem értettjei", akik hétről hétre szurkolók támogatása nélkül lépnek a játéktérre az amatőr bajnokságokban. Kik ők, mivel foglalkoznak "civilben", mennyit keresnek, miért választották ezt a hivatást, miféle kritikákkal találkoznak a meccseken? S ki fizeti az első italt a mérkőzés után?

Vigyázz magadra, mert hétfőn elütlek, ha meglátlak a bicikliden! -  e tréfás fenyegetéssel bocsátja útjára a helyi szurkolók egyike Lucián Jánost, a Heves megyei második ligában rendezett Csány-Apc találkozó játékvezetőjét. A pályától kevesebb mint tíz kilométerre fekvő Horton élő, harmincöt éves férfi civilben postás Hatvanban: a lelkes drukker ezért igyekszik az idézett formában megfelelő teljesítményre sarkallni a bírót, akinek munkáját ezúttal a harmincnégy éves Szabó Imre, a hatvani gyárak egyikének műszakvezetője, valamint Viktor Ferenc Péter harminchárom éves adácsi szociális munkás segíti. A trió tagjai rutinos bírónak számítanak, évek óta járják a megye futballpályáit. Ennek nyomán nem is olyan meglepő, hogy az elégedetlen nézők többsége névre szóló kritikával kínálja meg őket (?Jancsi, miket fújkálsz összevisssza?, Imi, mit húztál már megint??.

E miliőben a becsületsértés kategóriájába sorolható megjegyzések is gyakran előfordulnak, de a csányi közönség ezúttal nyugodtnak tetszik, jórészt hidegen hagyja a síposok működése. Persze ha brit tudósok a csuklás és az emlegetés közötti közvetlen kapcsolatot szeretnék igazolni, akkor alighanem továbbra is az éppen pályán lévő játékvezetők szüleit választanák kísérleti alanynak. Az már a helyzet különlegességét jelzi: a bírók nagyon is sokat tesznek azért, hogy eljuthassanak az arénába, ahol azután a nézők teli torokból szidják őket... Aki a sípmesteri hivatást választja, annak abszolválnia kell egy több hónapos kurzust, amely elméleti, fizikai és gyakorlati vizsgával zárul.

A hallgatók nem csupán a futballszabályokkal ismerkednek meg, hanem a játéktéren előírt helyezkedés fortélyaival, a jegyzőkönyv kitöltésének módjával, továbbá a szakma íratlan törvényeivel is. Ha a jelentkező minden tesztet teljesít, akkor készülődhet az első mérkőzésére. Igaz, a bírónak soha nincs sok ideje arra, hogy ráhangolódjon aktuális meccsére: a hét közepén kap egy e­ mailt, melyből értesül arról, hogy szombaton és/vagy vasárnap melyik településen akad tennivalója. Az amatőr ligákban még nem szakosodnak a játékvezetők, azaz alkalmilag változik, hogy a sportember éppen játékvezetőként vagy asszisztensként kap feladatot. Egy újoncnak eleinte legalább azért nem kell izgulnia, hogy melyik bajnokságban teljesít szolgálatot: a kezdők karrierje a legalacsonyabb szinten startol, függetlenül attól, hogy a bíró civilben alkotmánybíró vagy kalauz. A mezőnyben egyébként egyaránt föllelhető jogász és kőműves, egyetemista és bolti eladó.

Az életkori összetétel is vegyes: a Kassai Viktor pályafutását megirigylő tizenévesek éppúgy feltűnnek a falusi sporttelepeken, ahogyan nyugdíj felé araszoló ötvenesek. Már csak azért is, mert aki az első pár évet túléli, az általában sokáig marad a pályán. A helyi játékvezetői bizottságok nagy hangsúlyt fektetnek a megtartásra, azaz igyekeznek megelőzni a lemorzsolódást. Ennek érdekében az újoncokat fokozatosan terhelik: néhány héttel a vizsga után még nem feltétlenül kell olyan szomszédvárrangadókon bizonyítaniuk, mint a Rózsaszentmárton "Szücsi vagy a Palotás-Kisbágyon ütközet. Ugyanakkor nincsenek kevesen, akik éppen e visszafogott tempó miatt intenek búcsút a szakmának, akadnak ugyanis olyan önjelölt tehetségek, akik harmadik találkozójuk levezetése után már a Nou Campba vagy az Old Traffordra, de minimum az Albert Flórián stadionba várnak mandátumot.

Csakhogy az út még a hazai élvonalba is sokkal rögösebb, mint ahogyan azt sokan képzelik. Szép számmal találunk olyan bírókat, akik a játékvezetői miliőben ismert fordulattal szólva ?nem tudják, hogy van magasabb osztály?. Ők fizikai adottsá gaik, hiányos szabályismeretük, esetleg a regulák következetesen helytelen alkalmazása miatt sohasem működnek magasabb szintű bajnokságban. Még a legnagyobb talentumoknak is beletelik minimum hat évükbe, mire eljutnak az NB I­ig, ám sokkal gyakoribb az ?évtizedes? út. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen több ezer bíró vezet meccseket az országban, az első és a második ligában pedig összesen negyvenen léphetnek fel, tehát alig egy százalék juthat el az elitbe.

A vezetők sokat tesznek azért, hogy egyetlen tehetség se kallódjon el, az MLSZ játékvezetői bizottsága kialakította az úgynevezett talent­mentor rendszert. Ebben a szisztémában a megyei tagozatok egy kvázi felügyelőt rendelnek a kiszemelt fiatalok mellé. A mentor feladata, hogy figyelemmel kövesse a reményteljes fiatalember fejlődését, felhívja a figyelmet hibáira, elemezze teljesítményét. Az arra érdemes talentumok eljutnak az akadémiára, ahol az ország legjobban képzett ellenőrei és játékvezetői oktatnak. Ahhoz, hogy valaki bebocsátást nyerjen a kiválasztottak közé, szinte alapkövetelmény az angol nyelv megfelelő szintű ismerete s a kiemelkedő fizikai és elméleti felkészültség.

Ám nem csupán a csúcsra törő fiataloknak kell képezniük magukat: az öszszes játékvezetőnek rendszeresen részt kell vennie a továbbképzéseken, félévente fizikai és szellemi tesztet kell teljesíteniük. Ha a bíró valamelyik megméretésen elbukik, akkor a pótvizsgáig nem kap feladatot. Ha ott is elhasal, akkor leminősítés és hosszabb pihenő várhat rá. A sípmesterek nyaranta edzőtáborba vonulnak, ahol megannyi előadást hallgatnak végig. Újabban meglehetősen profi módszerekkel is készülnek a megyei találkozókra, a hevesiek táborában például meccshelyzeteket szimuláltak, s a jeleneteket videóra vették. Az oktatók másnap már az összevágott DVD­t vetítették a társaságnak, s a csapat közösen elemezte a hibákat.

Tévedés lenne azt hinni, hogy a bíróknak csupán e néhány napot kell megúszniuk, s aztán szabadon ?garázdálkodhatnak? a pályán. Az ellenőrök sok meccsen föltűnnek, s értékelik a kolléga működését. Ha a ?csősz? eredményt befolyásoló tévedést regisztrál, akkor a bíróra több hét pihenő vagy egyéb büntetés várhat. Az ilyesféle pauza nem csupán szakmai, hanem pénzügyi szempontból is fájdalmas. Az MLSZ ugyanis a nyáron jelentős mértékben megemelte az amatőr bajnokságokban működő bírók díjazását, a játékvezetés az új feltételek mellett jól jövedelmező másodállásnak tetszik. (Egyetemistáknak ösztöndíjverő fizetést biztosít...) Korábban nem így volt: a megyei harmadik osztályban bruttó 4800 forintért dudáltak a játékvezetők. Értsd: a bíró hozzávetőleg nettó 4000 forintért töltötte a vasárnap délutánját utazással és meccsvezetéssel. Ráadásul az íratlan szabály szerint az asszisztensek a főnök vendégei egy italra a találkozó után a közeli vendéglátó­ ipari egységek egyikében... Mindezért sok esetben olyan helyen kell megdolgozni, ahol a biztonsági kockázatok sem elhanyagolhatóak.

Ha csupán az aktuális esetek között szemezgetünk, kiemelhetjük a Csorvás-Mezőberény mérkőzést, amelyen a játékosok egyike a levonuláskor szidta a játékvezetőt, aki ezért kiállította, mire a futballista arcon fejelte az ítészt. (A magáról megfeledkezett labdarúgót fél idényre tiltották el.) Érdemes feleleveníteni a Győr­Moson­ Sopron megyei második ligában játszott Rábakecöl-Fertőd találkozón történteket is: a vendégek játékosa megrugdosta és fojtogatta a hazaiak labdarúgóját, akinek beadásából gólt szereztek a vendéglátók. A bíró azonnal kiállította a fékevesztett futballistát, mire a meglehetősen zaklatott bekk leütötte. (A vétkest öt évre tiltották el ámokfutásáért.) Míg a kormány szigorú szabályozással igyekszik rendet tenni a profi bajnokság meccsein randalírozó huligánok között, a fegyelmi bizottságok olykor igen megengedőek az amatőr ligákban játszó, labdarúgás helyett karatéban és utcai harcban kitűnő játékosokkal. Megannyi precedens van arra, hogy a játékvezetőt meglökő, rugdosó, esetleg fölképelő futballista még egy félszezonnyi pihenőre sem kényszerül.

Az sem teszi boldogabbá a bírókat, hogy rendszeresen a csaló jelzővel illetik őket, továbbá hogy sűrűn hallhatják az "Azért jöttetek ide, hogy elrontsátok más szórakozását!" tematikájú kiabálásokat is. Pedig meghatározó többségük sohasem lenne képes szándékosan befolyásolni az eredményt, ráadásul már a feltételezés is mulattató: a szegény együttesek párharcaiban fölöttébb szerény a tét, s egy liter borért vagy egy tál gulyásért kevesen értékesítik a becsületüket. Persze kár tagadni, hogy akadnak kivételek: vannak, akik rendszeresen megengedőbbek a hazai csapattal, esetleg két kiló gombáért is hajlandók büntetőt ítélni kiélezett helyzetben.

Arról azért nincs szó, hogy a játékvezetés miliőjét a verés és a szidalmazás határozná meg: ha így lenne, aligha indulnának több ezren munkába minden héten. A meccsek többsége nyugodt légkörben zajlik, és sportbaráti hangulatban ér véget. Ilyenkor ünnepel a bíró: gólöröm neki soha nem jut, legföljebb a társak gratulációja. A játékvezetők többségét talán ezért köti össze különös, a kívülálló számára nehezen értelmezhető kapcsolat. Tevékenységük ugyanis fölöttébb speciális: hárman megjelennek egy sporttelepen, ahol jó esetben a kutya nem foglalkozik velük a mérkőzés után, rossz esetben mindenki. Dicsérő szó nem sok jut, hiszen ha jól végezték a dolgukat, akkor csupán annyi történik, hogy a részvevők nem rontanak nekik. Bár a futballrajongók olykor hiányos szabályismerete miatt nem ritka, hogy a bírók a helyes ítéletekért kapják a legtöbb kritikát... Éppen ezért a trió tagjai ? fő szabály szerint ? csupán egymásra számíthatnak a sporttelepen.

Különös nyelvet használnak, alkalmanként titkos jelekkel kommunikálnak, bízniuk kell egymásban lesek és tizenegyesek megítélésekor, sokszor a pillanat tört része alatt kell döntést hozniuk. (Nyilván nem véletlen, hogy a világ legkitűnőbb futballbírói közül többen, mint például a német Markus Merk, kommunikációs tréningeket vezetnek pályafutásuk befejezése után. A játékvezető az amatőr ligában több száz, a profi találkozókon olykor több tízezer néző előtt irányítja a huszonkét játékost, kezeli a kispadokat, ?meccsben? tartja a futballistákat, folyamatosan kommunikál kollégáival.) Alighanem a szakma sajátosságai miatt kissé szorosabb kapcsolat köti össze a bírókat, mint a más munkakörökben dolgozókat. Ennek látványos manifesztuma, hogy köszönéskor a kézfogást sok esetben két puszi is kíséri.

Meglehet, e baráti légkörnek köszönhető az is, hogy a megyei bizottságok minden télen bált szerveznek, az pedig végképp nem véletlen, hogy még a buli korai szakaszában rendre fölhangzik Zámbó Jimmy Egy jó asszony mindent megbocsát című nótája. A játékvezetés ugyanis a családnak is sokba kerül. Aki bírónak áll, annak főként hétvégén akad tennivalója, olykor száz kilométeres turnékra indul, s ha néhány trió összefut a meccs után, akkor az érintettek az alapos szakmai elemzés miatt haza sem feltétlenül az előre megbeszélt időpontban érkeznek. Hab a tortán: a bevétel teljes egésze sem illeti meg a família kasszá ját, mert a bírók tagdíjat fizetnek, s a helyi vezetőség e bevételből finanszírozza a szomszéd megyék játékvezető­válogatottjával játszott futballmeccsek megrendezését, miként az év végén kiosztott kitüntetések beszerzését is. Talán az erősíti a szakma családbarát jellegét, hogy korántsem egynemű a bírói tábor, egyre több nő jelenik meg a pályákon. A közönség persze éppen annyi tisztelettel közelít hozzájuk, mint férfitársaikhoz, a "Húzzál vissza a konyhába főzőcskézni!" fölszólítás a lehető legvisszafogottabb bírálatok között említhető.

A Csány-Apc meccset egyébként a hazaiak nyerték 2:1­re. A vendéglátók kapusa - aki a mérkőzés előtt hajnali négyre ért haza a búcsúból - bravúrral védte a vendégeknek megítélt tizenegyest. A mérkőzés már vagy másfél órája véget ért, amikor a játékvezetők még a horti vendéglátóegységek egyikében beszélgetnek az úgynevezett rugalmas átlós helyezkedésről (Nyújtsd meg a sprintet!) meg a síphasználatról (Megyei szinten kiemelkedő.). Szabó két kávét ivott, este tízre megy dolgozni, éjszakás műszakot teljesít, Lucián gyömbért fogyaszt, hajnali négykor csörög az óra, vinnie kell a leveleket, Viktor másnap szabadnapos, Maconkán, horgászattal piheni ki a találkozó fáradalmait. A futballpályák hivatástudattal megvert napszámosai ők: másként aligha fordulhatna elő, hogy egy szociá lis munkás, egy postás és egy műszakvezető a szándékos és a vétlen kezezés megkülönböztetéséről tanácskozik vasárnap este egy vidéki kocsma teraszán.

Szájról szájra

Napjainkra inkább csak legendák maradtak a némi ellenszolgáltatásért megfelelően ítélkező bírókról, a tárgykörben fogant történetek azonban ma is szájról szájra járnak. A sztorik egyike szerint a hazai csapatnak sikerült meggyőznie a rutinos bírót arról, hogy a garnitúrának mindenképpen győznie kell a kiesési rangadón. A felek megegyeztek az árról, ám a vendégegyüttesnek egyetlen pillanatig sem volt esélye a pontszerzésre.

A vendéglátók 5-0-ra vezettek, amikor a hajrában, a kaputól mintegy húsz méterre elkövetett látványos műesést követően a sípmester váratlanul büntetőt ítélt. A csapatkapitány odasomfordált az ítészhez, s a fülébe súgta: Spori, öttel vezetünk, nem kellett volna... A fölöttébb precíz bíró hűvös hangon közölte:

Fiam, biztos, ami biztos. Biztos, ami biztos...

Ettől szellemesebb megoldást választott az a kolléga, aki hasonló ügyben igyekezett eljárni, s meglehetősen nehezen magyarázható tizenegyest ítélt.

A támadó azonban kihagyta a büntetőt, mire a dühös vendégjátékosok egyike odarohant a bíróhoz: Látja, spori, még az Isten is velünk van! A játékvezető habozás nélkül kiállította a nagyhangú labdarúgót, akinek társa a fegyelmezés okáról érdeklődött: Miért kapott pirosat? - kérdezte feldúltan. "Mert maguk eggyel többen voltak a pályán..." - felelte higgadtan a bíró.

Az újoncok beavatása sem nélkülözi a tréfás elemeket. A játékvezetők a szokásos meccs előtti megbeszélésüket tartották, melynek keretében a rutinos bíró odavetette a fiatal partjelzőnek: A vonalat végig! Mindez azt jelenti, hogy az asszisztensnek az oldalvonal teljes hosszában figyelnie kell, hogy a labda elhagyta-e a játékteret. Az ifjúsági meccsen azonban csak egy segítője van a játékvezetőnek, s az ifjú titán úgy értelmezte az instrukciót, hogy be kell futnia az egész pályát. Őrült sprinteket vágott ki az oldalvonal mellett, ám sohasem ért oda a leshatárra... A tapasztaltabb társ nem figyelmeztette, hagyta, hogy a kolléga tesztelje az állóképességét. Amikor a duó a félidei szünetben beért az öltözőbe, a kifulladt partjelző bevágta zászlóját a sarokba, s kifakadt: Ha bárki elmondja, hogy ez ilyen fárasztó, akkor sohasem kezdem el.

Különös történet a fiatal játékvezetőé, aki az országos keret tagja volt, amikor a megyei vezetés kérésére beugrott egy helyi ifjúsági mérkőzésre. Nehezen tolerálta a játékosok kritikáját, s egyszer csak odasietett a hangos kispadhoz, s reklamálás miatt felmutatta a sárga lapot a cserejátékosok egyikének. A tréner magából kikelve üvöltözni kezdte, hogy az a futballista semmiképpen nem kaphatott színes kártyát szövegelésért. A messzemenően magabiztos ifjú bíró újra odaballagott a szakvezetőhöz, s meglehetősen arrogáns hangnemben érdeklődött arról, miért ne adhatna lapot a labdarúgónak beszédért.

Mert néma? - felelte az edző.

A játékvezető persze visszavonta a lapot, s elnézést kért.

Most megteszi újra: bocsánat!

Írta: Pető Péter (forrás: nepszabadsag.hu)

Két egyetemre jár, három nyelven beszél és politikai elemzőként is dolgozik. Pető Péter azonban nem ezek miatt vált ismertté, hanem, mert labdarúgó játékvezető. Volt. Hatvani futballistaként is a jobbak közé tartozott a vékony dongájú fiatalember. A gólokat szinte ontotta a korosztályos csapatokban, ám a térde nem bírta a sorozatterhelést. Az ismeretgyarapítás érdekében aztán - a labdarúgó pályafutással párhuzamosan -, letette a játékvezetői vizsgát. Történt mindez 15 évesen. A gyorsan és szépen ívelő sípmesteri karrier csúcsaként 2006-ban már az országos kerettagok között tartották nyilván. A hőn áhított célt azonban nem sikerült elérnie.

– A megyei bajnokságból indulva végigjártam a ranglétrát – mereng a múltban Pető Péter. – Az NB II-ben 31 alkalommal fújtam a sípot bajnoki meccsen, az NB I-ben pedig tartalék játékvezetőként ténykedtem, mintegy húsz mérkőzésen.

A 2006-os esztendő legjobb megyei bírója bekerült a tehetségeket patronáló Talent keretbe, ahol viszont 2008 nyarától már nem számoltak vele.
– Törést jelentett, hogy a Talentből kiraktak, fejben már nem tudtam úgy összpontosítani a folytatásra, mint azt előtte tettem – magyarázza a visszaesést. – Két meccs is akadt, amelyek nagyon „elmentek”, gyenge osztályzatokat kaptam. A bajnoki év végéhez közeledve aztán Vágner László, a Magyar Labdarúgó Szövetség Játékvezető Bizottságának elnöke közölte velem, hogy a jövőben nem leszek tagja az NB II-es keretnek. Mivel én NB I-es bíró akartam lenni, és ez nem sikerülhetett, már a bejelentés pillanatában tudtam: befejezem.

Vágner László ugyan ajánlott olyan lehetőséget, amely a további működést biztosította volna Péternek, ám a csalódott sípmestert nem lehetett meggyőzni elhatározásában. Az viszont izgatta még, hogy a kilenc esztendeig tartó pályafutást méltóképpen zárja le. A búcsúmeccset a Diósgyőr – Bőcs Ligakupa mérkőzés jelentette, Fehér Gyula és Varga László asszisztálása mellett. Hogy emlékként mennyire nevezhető szépnek a miskolci találkozó?

– Az anyagi gondokkal küszködő hazaiak elégedetlenségüknek úgy akartak hangot adni, hogy a meghirdetett kezdési időponthoz képest félórával később jöttek ki a pályára – emlékszik Pető Péter. – Hideg volt, hó esett és a hangulat is rossz volt, amit csak tetézett, hogy a szünetben meg a bőcsiek makacsolták meg magukat. Végül befejeződött az összecsapás, a diósgyőriek 5–0-ra nyertek, én pedig szögre akasztottam a sípot.

Elszakadni persze nem lehet és nem is akar attól a közösségtől, ahol szocializálódott. Gyerekként érkezett a játékvezetők közé, amelynek köreiben igaz barátokra lelt. A bejelentése után olyan érzelmekkel találkozott, amelyekre álmában sem gondolt. Noha már nincs semmi, ami kivinné a pályára, a megyei JB oktatási vezetőjeként marad a megszeretett társaságban. Megvalósítandó terveinek helyszíne azonban most már a játéktéren kívülre esik.

– A Pázmány Péter Tudományegyetemet nappali tagozatos hallgatóként, a Miskolci Egyetemet levelezősként végzem – tárja fel a civil életét. – Három nyelven, franciául, olaszul és angolul is beszélek, melyeknek politikai elemzőként is hasznát veszem. Céljaimat a futball után másra helyezem, tudva, hogy a családom, ahogy eddig, úgy a jövőben is mellettem áll majd. Sajnálom, hogy a csúcsra nem tudtam feljutni, de büszke vagyok arra, amit játékvezetőként elértem.

A Heves megyei sportági szövetség Játékvezetői Bizottsága számos meghívott jelenlétében a Hotel Eger Park konferenciatermében tartotta hagyományos évadzáró-évadnyitó bálját.

A szakma meghívott vendégeit külön-külön üdvözölte a műsorvezető, Rozsnaki Gábor, elsők között említve Sós Tamás országgyűlési képviselő, Pál László, MLSZ-elnökségi tag, s egyben Helasz-elnök, s Vágner László, MLSZ-játékvezetői bizottsági elnök nevét.

Rövid megnyitót Pál László tartott, aki köszönete mellett Victor Hugo-t, a klasszikus írót idézve foglalta össze szavai lényegét. Úgy élj, hogy ne vegyék észre ott ahol vagy, nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész!- szólt a sípmestereknek célzott bölcsesség. Kóródi László, a megyei JB elnöke azt hangsúlyozta: működése második esztendeje már könnyebb volt, mint az első, majd jó szórakozást kívánt.

A folytatásban sokan kaptak emléklapot azok közül, akik 2006-ban vezették első mérkőzésüket. A generációváltás bizonyítéka, hogy a fiatal Farkas Ádám és Mencsik László tavaly már túljutott első NB III-as mérkőzésén is. Kalicz József mindenben előbbre tart, ő már 30 éve van a szakmában, Ménesi István pedig 20 évvel büszkélkedhet.

Vastapsot Csernyi Géza aratott. A 75 éves játékvezető 57 évi szolgálat után döntött úgy, hogy visszavonul. Szellemes búcsúzó beszéde egyszerre volt tiszteletet érdemlő és derültségre okot adó.

A továbbiakban Berta László kollégaként adott át személyes ajándékot Varga Lászlónak, aki nagypályás működésén túl, az elmúlt évben először sípolt futsal mérkőzésen. Az elmúlt év legjobb Heves megyei játékvezetője-díját Pető Péter vehette át, külön ajándékul a borsodi játékvezetők himnuszát is megkapta CD-n Pecze Istvántól, az ottaniak elnökétől. Az asszisztensek tevékenységét Fehér Gyula esetében értékelték legtöbbre a mindent elbírálók. Szórakoztatásul a Gárdonyi Géza Színház művésznői énekeltek főleg férfi érzelmekre ható dalokat, majd a Nadira és tanítványai együttes fellépése nyert tetszést.

Először találkozott báli eseményen megyénk sípmestereivel Vágner László, az országos Játékvezetői Bizottság elnöke, aki néhány szavas üdvözlőbeszédre is vállalkozott. Elmondta, örül a sok fiatalnak, és azt kéri tőlük, vegyék kihívásnak a feladatot.