Játékvezetők a megyei ligákban: biztonsági kockázatok, pénz, szakmai kihívások és verbális támadások...

A bírók a labdarúgópályák örök "meg nem értettjei", akik hétről hétre szurkolók támogatása nélkül lépnek a játéktérre az amatőr bajnokságokban. Kik ők, mivel foglalkoznak "civilben", mennyit keresnek, miért választották ezt a hivatást, miféle kritikákkal találkoznak a meccseken? S ki fizeti az első italt a mérkőzés után?

Vigyázz magadra, mert hétfőn elütlek, ha meglátlak a bicikliden! -  e tréfás fenyegetéssel bocsátja útjára a helyi szurkolók egyike Lucián Jánost, a Heves megyei második ligában rendezett Csány-Apc találkozó játékvezetőjét. A pályától kevesebb mint tíz kilométerre fekvő Horton élő, harmincöt éves férfi civilben postás Hatvanban: a lelkes drukker ezért igyekszik az idézett formában megfelelő teljesítményre sarkallni a bírót, akinek munkáját ezúttal a harmincnégy éves Szabó Imre, a hatvani gyárak egyikének műszakvezetője, valamint Viktor Ferenc Péter harminchárom éves adácsi szociális munkás segíti. A trió tagjai rutinos bírónak számítanak, évek óta járják a megye futballpályáit. Ennek nyomán nem is olyan meglepő, hogy az elégedetlen nézők többsége névre szóló kritikával kínálja meg őket (?Jancsi, miket fújkálsz összevisssza?, Imi, mit húztál már megint??.

E miliőben a becsületsértés kategóriájába sorolható megjegyzések is gyakran előfordulnak, de a csányi közönség ezúttal nyugodtnak tetszik, jórészt hidegen hagyja a síposok működése. Persze ha brit tudósok a csuklás és az emlegetés közötti közvetlen kapcsolatot szeretnék igazolni, akkor alighanem továbbra is az éppen pályán lévő játékvezetők szüleit választanák kísérleti alanynak. Az már a helyzet különlegességét jelzi: a bírók nagyon is sokat tesznek azért, hogy eljuthassanak az arénába, ahol azután a nézők teli torokból szidják őket... Aki a sípmesteri hivatást választja, annak abszolválnia kell egy több hónapos kurzust, amely elméleti, fizikai és gyakorlati vizsgával zárul.

A hallgatók nem csupán a futballszabályokkal ismerkednek meg, hanem a játéktéren előírt helyezkedés fortélyaival, a jegyzőkönyv kitöltésének módjával, továbbá a szakma íratlan törvényeivel is. Ha a jelentkező minden tesztet teljesít, akkor készülődhet az első mérkőzésére. Igaz, a bírónak soha nincs sok ideje arra, hogy ráhangolódjon aktuális meccsére: a hét közepén kap egy e­ mailt, melyből értesül arról, hogy szombaton és/vagy vasárnap melyik településen akad tennivalója. Az amatőr ligákban még nem szakosodnak a játékvezetők, azaz alkalmilag változik, hogy a sportember éppen játékvezetőként vagy asszisztensként kap feladatot. Egy újoncnak eleinte legalább azért nem kell izgulnia, hogy melyik bajnokságban teljesít szolgálatot: a kezdők karrierje a legalacsonyabb szinten startol, függetlenül attól, hogy a bíró civilben alkotmánybíró vagy kalauz. A mezőnyben egyébként egyaránt föllelhető jogász és kőműves, egyetemista és bolti eladó.

Az életkori összetétel is vegyes: a Kassai Viktor pályafutását megirigylő tizenévesek éppúgy feltűnnek a falusi sporttelepeken, ahogyan nyugdíj felé araszoló ötvenesek. Már csak azért is, mert aki az első pár évet túléli, az általában sokáig marad a pályán. A helyi játékvezetői bizottságok nagy hangsúlyt fektetnek a megtartásra, azaz igyekeznek megelőzni a lemorzsolódást. Ennek érdekében az újoncokat fokozatosan terhelik: néhány héttel a vizsga után még nem feltétlenül kell olyan szomszédvárrangadókon bizonyítaniuk, mint a Rózsaszentmárton "Szücsi vagy a Palotás-Kisbágyon ütközet. Ugyanakkor nincsenek kevesen, akik éppen e visszafogott tempó miatt intenek búcsút a szakmának, akadnak ugyanis olyan önjelölt tehetségek, akik harmadik találkozójuk levezetése után már a Nou Campba vagy az Old Traffordra, de minimum az Albert Flórián stadionba várnak mandátumot.

Csakhogy az út még a hazai élvonalba is sokkal rögösebb, mint ahogyan azt sokan képzelik. Szép számmal találunk olyan bírókat, akik a játékvezetői miliőben ismert fordulattal szólva ?nem tudják, hogy van magasabb osztály?. Ők fizikai adottsá gaik, hiányos szabályismeretük, esetleg a regulák következetesen helytelen alkalmazása miatt sohasem működnek magasabb szintű bajnokságban. Még a legnagyobb talentumoknak is beletelik minimum hat évükbe, mire eljutnak az NB I­ig, ám sokkal gyakoribb az ?évtizedes? út. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen több ezer bíró vezet meccseket az országban, az első és a második ligában pedig összesen negyvenen léphetnek fel, tehát alig egy százalék juthat el az elitbe.

A vezetők sokat tesznek azért, hogy egyetlen tehetség se kallódjon el, az MLSZ játékvezetői bizottsága kialakította az úgynevezett talent­mentor rendszert. Ebben a szisztémában a megyei tagozatok egy kvázi felügyelőt rendelnek a kiszemelt fiatalok mellé. A mentor feladata, hogy figyelemmel kövesse a reményteljes fiatalember fejlődését, felhívja a figyelmet hibáira, elemezze teljesítményét. Az arra érdemes talentumok eljutnak az akadémiára, ahol az ország legjobban képzett ellenőrei és játékvezetői oktatnak. Ahhoz, hogy valaki bebocsátást nyerjen a kiválasztottak közé, szinte alapkövetelmény az angol nyelv megfelelő szintű ismerete s a kiemelkedő fizikai és elméleti felkészültség.

Ám nem csupán a csúcsra törő fiataloknak kell képezniük magukat: az öszszes játékvezetőnek rendszeresen részt kell vennie a továbbképzéseken, félévente fizikai és szellemi tesztet kell teljesíteniük. Ha a bíró valamelyik megméretésen elbukik, akkor a pótvizsgáig nem kap feladatot. Ha ott is elhasal, akkor leminősítés és hosszabb pihenő várhat rá. A sípmesterek nyaranta edzőtáborba vonulnak, ahol megannyi előadást hallgatnak végig. Újabban meglehetősen profi módszerekkel is készülnek a megyei találkozókra, a hevesiek táborában például meccshelyzeteket szimuláltak, s a jeleneteket videóra vették. Az oktatók másnap már az összevágott DVD­t vetítették a társaságnak, s a csapat közösen elemezte a hibákat.

Tévedés lenne azt hinni, hogy a bíróknak csupán e néhány napot kell megúszniuk, s aztán szabadon ?garázdálkodhatnak? a pályán. Az ellenőrök sok meccsen föltűnnek, s értékelik a kolléga működését. Ha a ?csősz? eredményt befolyásoló tévedést regisztrál, akkor a bíróra több hét pihenő vagy egyéb büntetés várhat. Az ilyesféle pauza nem csupán szakmai, hanem pénzügyi szempontból is fájdalmas. Az MLSZ ugyanis a nyáron jelentős mértékben megemelte az amatőr bajnokságokban működő bírók díjazását, a játékvezetés az új feltételek mellett jól jövedelmező másodállásnak tetszik. (Egyetemistáknak ösztöndíjverő fizetést biztosít...) Korábban nem így volt: a megyei harmadik osztályban bruttó 4800 forintért dudáltak a játékvezetők. Értsd: a bíró hozzávetőleg nettó 4000 forintért töltötte a vasárnap délutánját utazással és meccsvezetéssel. Ráadásul az íratlan szabály szerint az asszisztensek a főnök vendégei egy italra a találkozó után a közeli vendéglátó­ ipari egységek egyikében... Mindezért sok esetben olyan helyen kell megdolgozni, ahol a biztonsági kockázatok sem elhanyagolhatóak.

Ha csupán az aktuális esetek között szemezgetünk, kiemelhetjük a Csorvás-Mezőberény mérkőzést, amelyen a játékosok egyike a levonuláskor szidta a játékvezetőt, aki ezért kiállította, mire a futballista arcon fejelte az ítészt. (A magáról megfeledkezett labdarúgót fél idényre tiltották el.) Érdemes feleleveníteni a Győr­Moson­ Sopron megyei második ligában játszott Rábakecöl-Fertőd találkozón történteket is: a vendégek játékosa megrugdosta és fojtogatta a hazaiak labdarúgóját, akinek beadásából gólt szereztek a vendéglátók. A bíró azonnal kiállította a fékevesztett futballistát, mire a meglehetősen zaklatott bekk leütötte. (A vétkest öt évre tiltották el ámokfutásáért.) Míg a kormány szigorú szabályozással igyekszik rendet tenni a profi bajnokság meccsein randalírozó huligánok között, a fegyelmi bizottságok olykor igen megengedőek az amatőr ligákban játszó, labdarúgás helyett karatéban és utcai harcban kitűnő játékosokkal. Megannyi precedens van arra, hogy a játékvezetőt meglökő, rugdosó, esetleg fölképelő futballista még egy félszezonnyi pihenőre sem kényszerül.

Az sem teszi boldogabbá a bírókat, hogy rendszeresen a csaló jelzővel illetik őket, továbbá hogy sűrűn hallhatják az "Azért jöttetek ide, hogy elrontsátok más szórakozását!" tematikájú kiabálásokat is. Pedig meghatározó többségük sohasem lenne képes szándékosan befolyásolni az eredményt, ráadásul már a feltételezés is mulattató: a szegény együttesek párharcaiban fölöttébb szerény a tét, s egy liter borért vagy egy tál gulyásért kevesen értékesítik a becsületüket. Persze kár tagadni, hogy akadnak kivételek: vannak, akik rendszeresen megengedőbbek a hazai csapattal, esetleg két kiló gombáért is hajlandók büntetőt ítélni kiélezett helyzetben.

Arról azért nincs szó, hogy a játékvezetés miliőjét a verés és a szidalmazás határozná meg: ha így lenne, aligha indulnának több ezren munkába minden héten. A meccsek többsége nyugodt légkörben zajlik, és sportbaráti hangulatban ér véget. Ilyenkor ünnepel a bíró: gólöröm neki soha nem jut, legföljebb a társak gratulációja. A játékvezetők többségét talán ezért köti össze különös, a kívülálló számára nehezen értelmezhető kapcsolat. Tevékenységük ugyanis fölöttébb speciális: hárman megjelennek egy sporttelepen, ahol jó esetben a kutya nem foglalkozik velük a mérkőzés után, rossz esetben mindenki. Dicsérő szó nem sok jut, hiszen ha jól végezték a dolgukat, akkor csupán annyi történik, hogy a részvevők nem rontanak nekik. Bár a futballrajongók olykor hiányos szabályismerete miatt nem ritka, hogy a bírók a helyes ítéletekért kapják a legtöbb kritikát... Éppen ezért a trió tagjai ? fő szabály szerint ? csupán egymásra számíthatnak a sporttelepen.

Különös nyelvet használnak, alkalmanként titkos jelekkel kommunikálnak, bízniuk kell egymásban lesek és tizenegyesek megítélésekor, sokszor a pillanat tört része alatt kell döntést hozniuk. (Nyilván nem véletlen, hogy a világ legkitűnőbb futballbírói közül többen, mint például a német Markus Merk, kommunikációs tréningeket vezetnek pályafutásuk befejezése után. A játékvezető az amatőr ligában több száz, a profi találkozókon olykor több tízezer néző előtt irányítja a huszonkét játékost, kezeli a kispadokat, ?meccsben? tartja a futballistákat, folyamatosan kommunikál kollégáival.) Alighanem a szakma sajátosságai miatt kissé szorosabb kapcsolat köti össze a bírókat, mint a más munkakörökben dolgozókat. Ennek látványos manifesztuma, hogy köszönéskor a kézfogást sok esetben két puszi is kíséri.

Meglehet, e baráti légkörnek köszönhető az is, hogy a megyei bizottságok minden télen bált szerveznek, az pedig végképp nem véletlen, hogy még a buli korai szakaszában rendre fölhangzik Zámbó Jimmy Egy jó asszony mindent megbocsát című nótája. A játékvezetés ugyanis a családnak is sokba kerül. Aki bírónak áll, annak főként hétvégén akad tennivalója, olykor száz kilométeres turnékra indul, s ha néhány trió összefut a meccs után, akkor az érintettek az alapos szakmai elemzés miatt haza sem feltétlenül az előre megbeszélt időpontban érkeznek. Hab a tortán: a bevétel teljes egésze sem illeti meg a família kasszá ját, mert a bírók tagdíjat fizetnek, s a helyi vezetőség e bevételből finanszírozza a szomszéd megyék játékvezető­válogatottjával játszott futballmeccsek megrendezését, miként az év végén kiosztott kitüntetések beszerzését is. Talán az erősíti a szakma családbarát jellegét, hogy korántsem egynemű a bírói tábor, egyre több nő jelenik meg a pályákon. A közönség persze éppen annyi tisztelettel közelít hozzájuk, mint férfitársaikhoz, a "Húzzál vissza a konyhába főzőcskézni!" fölszólítás a lehető legvisszafogottabb bírálatok között említhető.

A Csány-Apc meccset egyébként a hazaiak nyerték 2:1­re. A vendéglátók kapusa - aki a mérkőzés előtt hajnali négyre ért haza a búcsúból - bravúrral védte a vendégeknek megítélt tizenegyest. A mérkőzés már vagy másfél órája véget ért, amikor a játékvezetők még a horti vendéglátóegységek egyikében beszélgetnek az úgynevezett rugalmas átlós helyezkedésről (Nyújtsd meg a sprintet!) meg a síphasználatról (Megyei szinten kiemelkedő.). Szabó két kávét ivott, este tízre megy dolgozni, éjszakás műszakot teljesít, Lucián gyömbért fogyaszt, hajnali négykor csörög az óra, vinnie kell a leveleket, Viktor másnap szabadnapos, Maconkán, horgászattal piheni ki a találkozó fáradalmait. A futballpályák hivatástudattal megvert napszámosai ők: másként aligha fordulhatna elő, hogy egy szociá lis munkás, egy postás és egy műszakvezető a szándékos és a vétlen kezezés megkülönböztetéséről tanácskozik vasárnap este egy vidéki kocsma teraszán.

Szájról szájra

Napjainkra inkább csak legendák maradtak a némi ellenszolgáltatásért megfelelően ítélkező bírókról, a tárgykörben fogant történetek azonban ma is szájról szájra járnak. A sztorik egyike szerint a hazai csapatnak sikerült meggyőznie a rutinos bírót arról, hogy a garnitúrának mindenképpen győznie kell a kiesési rangadón. A felek megegyeztek az árról, ám a vendégegyüttesnek egyetlen pillanatig sem volt esélye a pontszerzésre.

A vendéglátók 5-0-ra vezettek, amikor a hajrában, a kaputól mintegy húsz méterre elkövetett látványos műesést követően a sípmester váratlanul büntetőt ítélt. A csapatkapitány odasomfordált az ítészhez, s a fülébe súgta: Spori, öttel vezetünk, nem kellett volna... A fölöttébb precíz bíró hűvös hangon közölte:

Fiam, biztos, ami biztos. Biztos, ami biztos...

Ettől szellemesebb megoldást választott az a kolléga, aki hasonló ügyben igyekezett eljárni, s meglehetősen nehezen magyarázható tizenegyest ítélt.

A támadó azonban kihagyta a büntetőt, mire a dühös vendégjátékosok egyike odarohant a bíróhoz: Látja, spori, még az Isten is velünk van! A játékvezető habozás nélkül kiállította a nagyhangú labdarúgót, akinek társa a fegyelmezés okáról érdeklődött: Miért kapott pirosat? - kérdezte feldúltan. "Mert maguk eggyel többen voltak a pályán..." - felelte higgadtan a bíró.

Az újoncok beavatása sem nélkülözi a tréfás elemeket. A játékvezetők a szokásos meccs előtti megbeszélésüket tartották, melynek keretében a rutinos bíró odavetette a fiatal partjelzőnek: A vonalat végig! Mindez azt jelenti, hogy az asszisztensnek az oldalvonal teljes hosszában figyelnie kell, hogy a labda elhagyta-e a játékteret. Az ifjúsági meccsen azonban csak egy segítője van a játékvezetőnek, s az ifjú titán úgy értelmezte az instrukciót, hogy be kell futnia az egész pályát. Őrült sprinteket vágott ki az oldalvonal mellett, ám sohasem ért oda a leshatárra... A tapasztaltabb társ nem figyelmeztette, hagyta, hogy a kolléga tesztelje az állóképességét. Amikor a duó a félidei szünetben beért az öltözőbe, a kifulladt partjelző bevágta zászlóját a sarokba, s kifakadt: Ha bárki elmondja, hogy ez ilyen fárasztó, akkor sohasem kezdem el.

Különös történet a fiatal játékvezetőé, aki az országos keret tagja volt, amikor a megyei vezetés kérésére beugrott egy helyi ifjúsági mérkőzésre. Nehezen tolerálta a játékosok kritikáját, s egyszer csak odasietett a hangos kispadhoz, s reklamálás miatt felmutatta a sárga lapot a cserejátékosok egyikének. A tréner magából kikelve üvöltözni kezdte, hogy az a futballista semmiképpen nem kaphatott színes kártyát szövegelésért. A messzemenően magabiztos ifjú bíró újra odaballagott a szakvezetőhöz, s meglehetősen arrogáns hangnemben érdeklődött arról, miért ne adhatna lapot a labdarúgónak beszédért.

Mert néma? - felelte az edző.

A játékvezető persze visszavonta a lapot, s elnézést kért.

Most megteszi újra: bocsánat!

Írta: Pető Péter (forrás: nepszabadsag.hu)