Itt van ez a nagyszerű kiállású, remek játékvezető: Kassai Viktor. Az IFFHS szerint az év futballbírója lett.
Parádés. 2010-ben vb-elődöntő, 2011-ben BL-döntő, ahol valóban már csak az talált rajta fogást, aki szerint Antonio Valenciának már 20 perccel korábban sárga lapot kellett volna adnia megfékezvén a srác durvaságát.
A sportmédia, a sportvezetés, a szakma - mindenki elismerte a teljesítményét, megjutalmazták az Év futballbírója címmel. 1997 után megint elismer egy magyar embert a világ! Puhl Sándor követője ez a férfi - kezdi, sőt tulajdonképpen folytatja az NST-n pusztai_zseniként ismert kommentelőnk, aka Moldován Tünde újabb vitaindító vendégposztja, majd így folytatja.
Tehát megkapta Viktor. Osztatlan siker, örülünk! Örülünk? Dehogy örülünk. Arról beszélünk, hogy de hát...!! De hiszen a Bayern-City meccsen mekkorát hibázott, apám! És az Észtország-Írország meccs? Azt is hogy elfújta. Gyártjuk az összeesküvés-elméleteket: az UEFA vele végezteti a piszkos munkát, lefizették, ő a legnagyobb csaló a világon. De ha még nem is megyünk ilyen messzire, mindenképpen dilettáns és gyenge bíró lett belőle. Nem az, hogy hibázott, nem volt jó napja, konkrétan rossz bíró, és különben is minek engedik focipálya közelébe. Nekünk nem kell Boldog Békeidő. Nekünk az a 15 év kell, amikor egy magyarra se lehettünk büszkék nemzetközi fronton. Igen, mi a fotelből eldöntöttük, mi jobban tudjuk. Mi nem örülünk neki, mert nekünk nem jó, hogy Kassait elismerték. Mert ott volt az a két meccs. Minket nem érdekel, hogy az európaiakat nem érdekli az a két meccs.
Meghívták őt a Kossuth Rádióba a BL-döntő után egy portréműsorba. Beszélgetés+kedvenc zenék választása, amelyeket az interjú közben bejátszanak. Jöttek a szokásos kérdések: sztárnak érzi-e magát; milyen az, mikor Rooneyval és Xavival lép egyszerre pályára? Nem nézik-e le a focisták, csak mert ők körülrajongott emberek, Kassai meg nem annyira. Sztár? Dehogyis. Másnap megy valami másodosztályú meccset vezetni. Rooney? Rooney pontosan tudja, hogy a pályán a bíró a főnök. Ha nincs bíró, nincs meccs se. Eszébe sem jut lenézni. És ha káromkodnak? Ha magukból kikelve ordítanak? Persze, hogy magukból kikelve ordítanak, hiszen ők életük meccsét játsszák éppen. Legyen az BL-döntő vagy megye II. Az akkor és ott nekik az év meccse, ott dolgozik az adrenalin, s nem a játékvezető lesz az az ember, akire úriember módjára tekintettel lesznek. Elérzékenyülve választotta utolsó zeneként a BL himnuszát, hogy aztán emlékeket újraélve záporozhassanak a futballszerető könnyei.
Ez az ember a helyén van. Pontosan tudja, mennyit ér; értékel minden percet, amit a világ élvonalában eltölthet. Azzal is tisztában van, hogy a bírót szidják, de neki kell ez a közeg, mert igazi kihívás megküzdeni ezzel. A világ legnagyobb közhelye, de ?óriási dolog túl nagy fába vágni a fejszéd, majd végül felaprítani azt?. Ez az ember gyufaszálakat aprított már abból a tölgyből, de nekünk még mindig Mohács kell. Ez az ember viszi a hírünket; egy olyan bajnokságból került BL-döntőbe (és ha nem történik semmilyen természeti katasztrófa, így lesz ez az Eb-vel is), amelyet vagy 30 éve sehol nem jegyeznek; amelyik bajnokság első helyezettjeit ökölvívózsáknak használják a BL csoportkörében. A világ végéről indult, és megérkezett a világ közepébe.
Érti a dolgát, tisztelik mindenütt, senkinek nincs rá egy rossz szava. Az észteken (és persze rajtunk) kívül körülbelül senkit nem érdekelt, hogy kifogott egy rosszabb napot, ő attól még a világ legjobb játékvezetője. De tekintsünk a listára! Kiket előzött meg? Jönnek a trollok: Howard Webb: ja igen, a Manchester United szerződött láncos kutyája. Ravsan Irmatov, valami üzbég nímand. Wolfgang Stark, a bevallottan Messi-fanatikus, Barca-drukker csaló. Frank De Bleeckere ? ő is elkövetett már valami gyalázatos tettet. Szó, mi szó, nem túl díszes társaság.
Kemény szavak, elkeseredett gondolatok. Itt van nekünk valaki, akit a világ legjobbjának tartanak, és mi mégsem örülünk. Vágyjuk a sikert, ki vagyunk éhezve már valamire, amiben egy kis boldogságot találhatunk saját kiüresedett és kilátástalan életünk helyett. Egy kis színt és mosolygó arcot szeretnénk látni, ahogy végre valaki átveszi a legjobbnak járó trófeát. Megtörtént. És mi az észtekről beszélünk, csalásról és hibákról. Elhisszük egyáltalán, hogy ez megtörtént? Észre sem vesszük a sikert, mert abban is azt keressük, miért nem érdemelte ki az elismerést.
Amikor szakdolgozatot írtam az olimpia és a magyar társadalom kapcsolatáról, elképesztő dolgokat találtam a korabeli újságokban. Az olimpikonoktól elvárunk legalább 10-12 aranyérmet minden játék előtt, és ha csak 6 jön össze, összeszakad az ég a földdel. Ha nem nyerünk eleget, az már trianoni vérveszteség. Tízmilliós ország vagyunk, a nagy számok törvénye alapján nagyjából 2 olimpiai aranyéremmel kellene számolnunk húszévenként, hiszen potenciálisan az USA-beli sportolók negyvened részével számolhatunk. És mi meg vagyunk sértődve, mikor nem végzünk az éremtáblázat élén. Jó-jó, szép az a 4. hely, de akkor is?! Lehetett volna előrébb is végezni. Kassai most előrébb végzett, mint a legprofibb országokból kikerült bírók bármelyike. Ennél előrébb már tényleg nem lehet végezni. Mindenkit maga alá gyűrt. És nekünk mégis Mohács kell?
Nem, nem. Nem utálom az országot. Magyarország a legkedvesebb, a magyarok a legjobbak; meghalnék, ha nem lehetnék itt, ebben az izgalmas, vadkeleti közegben. Fél év után belefulladnék az unalomba bármelyik nyugati nagyvárosban; hiszen nekem is Mohács kell. Akarom ezt a mindennapos harcot a sikerért, és perverz módon vágyom vitatkozni mindenkivel, aki nem látja be, hogy Kassai Viktor a legnagyszerűbb játékvezető 2011-ben. Hiszem, hogy ők is belátják. És a szívük mélyén boldogok, mert látják a világ címlapján mosolyogni ?azt a magyart?. Csak hát Mohács. Nekünk Mohács kell.