?Köpni-nyelni nem tudtam? - a bíró és a csatár esete Újpesten.

Amikor Bognár bíró felsegítette a földre kerülő pécsi Grumicsot Újpesten, köpni-nyelni nem tudtam. Gesztus volt a javából, egyértelmű, hogy ő az én emberem. Egy játékvezetőket ajnározó honlap szerint nincsenek véletlenek, hiszen Bognár Tamás taktikai eleme az eseményközeli helyezkedés, a minősítést árnyalja a menthető elfogultság (valamennyi ismertetésben, nem csak hősünknél).

Bognár magától értetődően nyújtotta a kezét a játékosnak -? úgy látszik, honos hazánkban a fehér holló.

Ha nem lennének annyira riasztóak a tények, már-már azt gondolnám, van remény.

Mármint arra, hogy a bírók visszatérjenek a játékba.

Partnerek legyenek.

Arra persze sok esély nincs, hogy a pálya tartozékának tekintsék magukat, mint egykoron, nem is olyan nagyon régen. Amikor az volt az érdem, ha észrevétlenek. Ahogy a tartozékok közül a kapufának, a szögletzászlónak vagy a vonalazásnak esze ágában sincs fontoskodni, uralkodni, a hatalmát fitogtatni ? ők is szerényen megbújnak a főszereplők mögött.

Én még olyan drukkerről nem hallottam (mínusz rokonok, barátok), aki azért megy ki a stadionba, hogy megnézze, hogyan fúj a bíró, lenget a partjelző (nálam mindig az marad), így aztán a síp hatalmasainál valóban elkelne némi visszafogottság.

Sajnos hiánycikk. Ott tartunk, hogy egy-egy komoly meccsen többen vannak egy fél csapatnál. Tizenkét szem, fül, hat száj szolgálja a rendet a pályán, igyekszik elérni, hogy érvényesüljenek a szabályok. És nőjenek a nemzetközi kupákban érdekelt klubok kiadásai, hiszen immáron kétszer annyi emberről kell gondoskodniuk, mint nem is olyan sokkal ezelőtt.

Az érzékszervdömping ugyanakkor nem párosul komolyabb szerepvállalással, a hatalmasok továbbra is a tévedés joga mögé bújva lökik vissza a nekik nem tetsző észrevételeket, maradnak büntetlenek. Ritkán bűnhődnek, mert a bírói kar minden szinten összezár. A mundér becsülete mindennél fontosabb.

Kétségtelen, nincs csalhatatlan ember, ám az alapvetés nem mentesít a felelősség alól - normális esetben. Megeshet, hogy egyetlen egy téves döntés egzisztenciákat dönt romba - meneszthetnek edzőt, játékost, egész csapatot. Karrierek dőlnek romba, ám az első dominót meglökők csak széttárják a kezüket: Bocs, tévedtem. Emberek vagyunk.

Nem részletezem, aki nemcsak nézi, látja is a meccseket, ezer és ezer példát sorol arra, hogyan igyekeznek a bírók uralmuk alá hajtani az egész stadiont. Sípjuk közbejöttével miként érzékeltetik szinte minden pillanatban, hogy ők a hatalom, az történik a pályán, amit jónak látnak. A legszomorúbb, hogy a szabályok is ezt a szándékot támogatják. A legjobb példa rá a gólöröm, tovább nem is érdemes keresgélni. Hivatalosan akkor jár érte büntetés, ha túlzott, ám kérdem: mérhető-e a boldogság akkor, amikor eljő a beteljesülés ? ráadásul a szabálykönyv alapján. Mert ugyebár a játék célja a gó?.

Bognár bíró és Grumics esete éppen ezért napjaink különlegessége, a ritka emberi oldal.

Volt idő, amikor tényleg egy családhoz tartozott bíró és játékos.

Egyéniségek tették a dolgukat síppal és labdával egyaránt.

Elfogult múltidézés következik.