Márton Sándor emlékezik Huták Antalra

Meghalt Huták Antal. A pályatárs, akit senki nem érzett főnöknek (pedig az volt), inkább barátnak, akit nagyon szerettek és tiszteltek a játékvezetőkön túl a futball berkeiben. Mindössze 74 évet élt, nemrég hívott, s állandó fogyásáról mesélt indulatosan; keresetlen szavakkal illette betegségét.

Kollégák, cikkek mindenféle adatot tettek, tesznek közzé, nekem életem első külföldi partjelzése jut eszembe róla.

1989 novemberében (még állt a nagy „birodalom”) a Szovjetunió – Törökország U 21-es mérkőzésre kapott megbízást, ahová elkísérhettem. Az utazás is már egy kaland volt: Budapest – Moszkva (Seremetyevo), innen igen sietősen átvittek a vnukovoi, belföldi reptérre.

Elsőként szállhattunk fel a TU 134-es repülőgépre, csomagjaink a lábaink között. Majd megindult az utasáradat: anyókák, apókák, ki-ki apró ketrecekbe zárt csirkével, libával, de még kiskecske is feljutott az utastérbe, pórázon. Irány Simferopol, a Krím félsziget fővárosa. Másnap reggel egy szép autóút Szevasztopolba, a mérkőzés helyszínére. Kísérőnk egy kárpátaljai, afganisztáni veterán volt, a ma divatos kifejezéssel élve: a poszttraumás betegség közepes jeleivel. Ez a település akkor (szerintem még most is, vagy még inkább) a zárt város, Szevasztopol volt. 8 fős újságíró küldöttség kísért el minket, nekik is ritka élmény lehetett. (Csak külön engedéllyel léphettek be ide a szovjet állampolgárok, hasonlóan a mi akkori, nyugati határsávunkéhoz. Nem is értettem miért ez volt a helyszín, tán a másnapi felnőtt VB selejtező miatt amit Simferopolban rendeztek.) Tudtuk, hogy itt van a tengeralattjárók bázisa, megnézhettük a kocsiból, de ki nem szállhattunk.

A meccs simán lejött, kisebb kerülő úton indultunk Simferopolba. Megmutatták nekünk Yaltában, a II. világháborús konferencia épületét. Kísérőnk italtól fűtötten megfürdött a jéghideg tengerben, mi ezt kihagytuk. Megérkezésünkkor tudatták velünk, lehet, nekünk kell vezetni az másnap esti VB selejtezőt is, mert a német játékvezetők gépe köd miatt nem tudott felszállni. Naná, hogy szurkoltunk, a köd legyen tartós! De délben megérkeztek, mi a lelátóról néztük a meccset. Kísérőnk a vodkától, sörtől az élő fába is belekötött; a rendőrök el akarták vinni. Ám Huták Tóni felismerte Szabó Józsefet a Dinamo Kijev válogatott focistáját, aki tartalék volt a mérkőzésen, s az ő közbenjárására elengedték.

Közel 33 éves történet, de nem feledem, ahogy Huták Antalra is örökké emlékezni fogok.

(A képen Huták Antal és Palotai Károly egy edzőtábori előadáson.)

 

Tóni! Nyugodj békében!