Játékosként és játékvezetőként is maradandó alkotott Molnár László.

1949-ben született és a Komáromi Olajmunkás csapatában ismerkedett meg a labdarúgással. Többször szerepelt a magyar ifjúsági válogatottban, majd 1968-ban a Bp. Honvéd játékosa lett. Onnét került 1972-ben a ZTE-hez és 1978-ig 211 NB I-es mérkőzésen szerepelt a kemény kötésű hátvéd.

Egy súlyos közúti baleset szakította félbe játékos pályafutását és közel másfél éves betegeskedés várt rá.

A játékvezetői tanfolyamot úgy végezte el, hogy mankóval járt az előadásokra Sikeresen vizsgázott, de sokáig a bemutatkozás váratott magára, mert technikai vezető lett a zalai csapatnál.

1982-től viszont csak a játékvezetés jelentette számára a labdarúgással való kapcsolatot. Fél évenként lépett egy osztállyal előrébb és 1983-ban már NB-s kerettag lett. Az NB/I-ben 1985. március 27-én mutatkozott be a Tatabánya- Újpesti Dózsa mérkőzésen. A játékosként szerzett tapasztalatokat jól hasznosította, egymást követték a komoly feladatok és Molnár László nem okozott csalódást. Hogy ez így van, azt mi sem bizonyítja jobban: másfél éves élvonalbeli működés után ez év nyarán FIFA játékvezető lehetett.

A nemzetközi porondon még nem volt alkalma a bizonyításra, de a határozott játékvezető valószínűleg ott sem okoz majd csalódást. Különösebb álmai még nincsenek, szeretne gyökeret ereszteni a FIFA keretben. Számviteli főiskolát végzett és a Zala megyei Tanács főelőadója - íjra a Labdarúgás című folyóirat 1986-ban.

A Magyar Labdarúgó Sszövetség (MLSZ) Játékvezető Bizottságának (JB) felterjesztésére 1986-ban lett nemzetközi játékvezető, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) bírói karának tagja. Több UEFA-kupa, Intertotó Kupa, nemzetközi válogatott mérkőzésen volt játékvezető vagy partbíróként segítette a játékvezető munkáját. A magyar nemzetközi játékvezetők rangsorában, a világbajnokság-Európa-bajnokság sorrendjében többedmagával a 20. helyet foglalja el 1 találkozó szolgálatával. 1989-ben meghívták az első teremlabdarúgó világbajnokságra, ahol a Dánia–Paraguay csoportmérkőzést, illetve az egyik elődöntőt, a Belgium–Brazília mérkőzésen játékvezetőként, további három összecsapáson segédjátékvezetőként működött közre. Az aktív nemzetközi játékvezetéstől 1994-ben búcsúzott.

Így vallott pályafutásáról:

1949. június 28-án születtem a Tolna megyei Kalaznón. Gyermekkorom azonos volt minden mozgékony magyar srác gyermekkorával: foci, foci és foci... az általános iskolában némi atlétika is, a mindenkori versenyprogramnak megfelelően, futottam, ugrottam, dobtam, mikor-mi kellett.

14 éves fejjel már a Komáromi Olajmunkás megyei I. osztályú csapatában játszottam, a következő évek során a csapat — velem együtt — bekerült az NB III-ba. Ez idő alatt tizenegy alkalommal húzhattam fel a címeres trikót is, mint a magyar ifiválogatott buzgó és meghatott tagja.

Aztán tizenegy NB I-es esztendő következett. 1968-tól 72-ig a Honvédben, majd a ZTE-ben. Ezekben a csapatokban végigmuzsikáltam áz ösz- szes védőposztot, néha még a középpályára is előremerészkedtem. Sosem tartoztam a galamblelkű védőjátékosok közé, ez a magyarázata, hogy alkalmanként a piros lap is megvillant bűnbánó szemeim előtt. No, nem sokszor, össze-vissza talán három vagy négy esetben.

Focipályámra gyors és hatásos függönyt eresztett egy közúti baleset. 1978. szeptember 19-én történt, s az orvosok elismerő arccal mutogatták egymásnak a lábszáramról készült röntgenfelvételt — ritka szép példája volt a nyílt törésnek.

Két évig a ZTE technikai vezetőjeként dolgoztam, aztán a 81/82-es szezonban — Hévízen — még egyszer megpróbálkoztam a játékkal, de a négyszer műtött lábszáram nem akart igazán engedelmeskedni. Azóta csupán az öregfiúk mérkőzésein lépek pályára — ritkán és óvatosan.

A játékvezetői vizsgát még 1979 februárjában letettem. Ez afféle kétségbeesett ügy volt, hiszen akkortájt még az is hiú reménynek tűnt, hogy valaha még járni tudok.

Aztán furcsa módon mégiscsak belecsöppentem a bíráskodásba.

A bemutatkozást egy véletlennek köszönhettem. Az egyik hévízi edzőmeccsre nem érkeztek meg a játékvezetők, hát kény télén-kelletlen én vettem számba a sípot.

Jól éreztem magam.

Így utólag vissza gondolva, a játékostársaimnak volt ebben oroszlánrésze. Szívemberek voltak, tudták, érezték, hogy végre sikerélményre is szükségem van, hát ünnepeltek, gratuláltak a játékvezetői teljesítményemhez. Mindenesetre feldobott a dolog, hiszen új lehetőség nyílt, hogy mégis visszatérjek a futballpályára. Attól kezdve keresni kezdtem az alkalmat a bíráskodásra.

Végigjártam a teljes iskolát. Kispályás és teremmérkőzéseken fújtam a sípot, de keszthelyi pályafutásom befejeztével, 1982 végén már a Zala megyei JB-nél is kopogtattam.

1983 tavaszától fogva menetrendszerűen masíroztam előre a játékvezetői ranglistán. Félévenként sikerült egy lépcsőfokkal feljebb lépnem — megyei ifi, megyei I. osztály, területi bajnokság, NB II ez volt az útvonal. 1984 végén pedig az NB I-es játékvezetői keret tagja lettem. Az ország első futballszínpadán 1985. március 27-én debütáltam, Tatabányán vezettem a Tatabánya—Ú. Dózsa mérkőzést.

1986-ban — bár erre nem számítottam —, elérve életem vágyálmát, tagja lettem a FIFA-keretnek. Ez örömteli meglepetés volt, hát majd igyekszem megszolgálni. A kemény, férfias játékot szeretem, biztosítva az események folyamatosságát. Játékvezetői példaképem nincsen, hiszen a szabály minden mérkőzésen egyforma, viszont mindenkitől lehet valamit tanulni

Fizikai felkészülésemhez jó alap az évtizedes focimúlt, szintentartá- sához pedig a kétnaponta végzett edzés és alkalomszerűen még mindig egy kis kétkapus játék.

Hobbim — hogyan is lehetne másként? — még mindig a foci, foci, minden mennyiségben.

A Zala megyei Tanácsi Költségvetési Elszámoló Hivatalnál dolgozom főelőadóként, és a Zala megyei JB Oktatási Albizottságának vezetőjeként is tevékenykedem. Jól tudom, az intimszféra nem tartozik egy ilyenfajta sportbeli bemutatkozás témái közé, a családomról azonban mégis mesélnem kell. Bár szavakkal alig lehet elmondani, hogy mennyit segített a feleségem és a három fiam. Nem könnyű jó szívvel elviselni, .amikor a családfő a kirándulásra, utazásra, együttlétre szánt hétvégeket rendszeresen és sorozatosan „házon kívül” tölti, rövidnadrágban szaladgál és inkább egy sipot fújdogál valahol.