Babonás vagy?
Nem, de eddig szinte minden jubileumi meccsemen beütött valami gikszer. A századik meccsem született egy lesgól, a kétszázötvenediken volt egy szabálytalan büntetőrúgás és hasonló peches esetek miatt úgy gondoltam: jobb nem inni előre a medve bőrére.
Ezúttal minden rendben volt?
Mindkét csapat sportszerűen játszott, a négy sárga lap manapság könnyű meccset jelent.
Volt ünneplés?
Meghívtam vacsorára a kollégákat a meccs után, de csak szolid összejövetel volt. Nagyon jól esett, hogy a meccs után a játékosok, edzők odajöttek, megköszönték a meccset és gratuláltak a jubileumhoz.
300. Biztosan láttad a filmet. Áruld el, mi nehezebb: egy maroknyi spártai csapatnak szembeszállni a perzsa sereggel vagy az NB I-ben 300 meccset levezetni?
Hát jó kérdés (nevet). Szerintem a spártaiaknak nehezebb volt, ők az életükért küzdöttek. Szerencsére nálunk kisebb a tét, még a legnehezebb meccseken is.
Hogyan tekintesz vissza erre a háromszáz meccsre?
Örömmel, hogy eljutottam idáig, és büszkén, mert ezt rajtam kívül senki nem mondhatja el magáról. Sok-sok szenvedés és keserű pillanat is akadt, ám én mindig azokra gondolok vissza, akik a meccs után megköszönték a munkámat. Különösen a csapatok gratulációja fontos nekem a meccsek után, mert hiába elégedettek velem mondjuk a főnökeim, a csapatok valójában az „ügyfeleim”, és ha ők nem elégedettek, akkor én sem lehetek az.
Nyilván a legtöbb esetben mindkét csapat nem lehet elégedett az eredménnyel, így a vesztes fél gyakran a játékvezetőt sem őrzi meg szép emlékezetében.
Inkább a szurkolókra jellemző az, hogy nem felejtenek és a rossz emlékeket összekapcsolják a játékvezető személyével. A klubok az NB I-ben általában kulturáltan viselkednek, és a vesztes meccsek után is megköszönik a munkát, nem akadnak fenn adott esetben egy-egy téves ítéleten. A szurkolók memóriája viszont nagyon jó, hat éve volt egy viharos Fradi-meccsem, a zöld-fehér drukkerek azóta is emlegetik nekem. Ugyanakkor hozzá kell tennem: húsz éve vagyok játékvezető az élvonalban, és összesen egyszer fordult elő velem, hogy a civil életben valaki megjegyzést tett rám, a Kossuth Lajos utcában, amikor utánam kiabáltak. De az angol, spanyol, olasz kollégáim be sem tudnak menni egy bevásárlóközpontba, mert azonnal kapnak hideget-meleget. Nálunk azért nem fordul elő ilyesmi.
Minden meccset figyelembe véve, hány találkozónál tartasz játékvezetőként?
A serdülőtől számolva, beleértve a partjelzői és egyéb tevékenységeket is, közel vagyok az ezerhatszázhoz. Különösen büszke vagyok arra, hogy én vagyok az egyetlen magyar játékvezető, aki nemzetközi meccsen mind a négy „műfajban” – játékvezető, partjelző, alapvonali és tartalék játékvezető – szerepet kaptam.
A nemzetközi pályafutásoddal mennyire vagy elégedett?
Nincs okom szégyenkezni: tizenhárom évig voltam FIFA-kerettag, közel százötven nemzetközi meccsen szerepelhettem. Nem vezethettem BL-döntőt vagy világbajnoki elődöntőt, mint Kassai Viktor, de büszke vagyok, hogy bíztak rám ifjúsági Eb-elődöntőt vagy UEFA-kupa nyolcaddöntőt is. Minden emlékplakettet, ajándéktárgyat elteszek a vitrinembe, és bevallom: ma már jóval értékesebbnek tűnnek számomra, mint amikor adták, a meccsek után. Jó látni, visszagondolni rá, hogy itt is jártam, ott is jártam a világban.
Melyik meccsedet tartod saját szakmai csúcsodnak?
Nem tudnék egyet kiválasztani. Hat Újpest-Fradit vezethettem, idehaza mindenképpen ez a legnagyobb elismerés, ha rábízzak a derbit az emberre. Nincs olyan rangadó, amelyet ne kaptam volna meg, a vidéki fellegvárak összecsapásai is nagyon emlékezetesek. Magyar Kupa-döntőn, Szuperkupa-döntőn, Ligakupa-döntőn is fújtam a sípot, szóval nehéz választani. Nemrég meg is néztem a saját statisztikámban, hogy a legtöbb meccset az Újpestnek és a Fradinak vezettem, negyvennyolc-negyvennyolcat, utána a Debrecen áll negyvenhattal.
A játékosokkal nyilván nem barátkozhatsz, de vannak olyan futballisták, akik a visszavonulásuk után a barátaid lettek?
Nem igazán. Ennyi idősen már kialakul az ember baráti köre, nincs olyan, hogy a visszavonulása után a barátom lesz valaki, akivel addig szakmai okokból távolságot kellett tartanom. Viszont előfordultak olyan esetek, hogy visszavonult játékossal összefutottam és jót beszélgettünk a régi időkről.
Vissza szoktad nézni a meccseidet felvételről?
Persze. Nem mondom, hogy minden meccsem megvan, mert nem mindegyikről készült régebben felvétel, de amelyről igen, azt megnézem. Ha nem is mindig az egész meccset, de a kritikus jeleneteket feltétlenül, hiszen ez egy önképző folyamat. A játékvezető is – mint a jó pap – holtig tanul. A legfontosabb azt meglátni, hogy amikor hibáztam, miért fordulhatott elő: rossz helyen álltam-e, túlságosan hagyatkoztam-e a segítőimre, satöbbi. Nem azt mondom, hogy ha megnézem és elismerem a hibámat, akkor máskor nem ítélek rosszul meg egy tizenegyest, mert minden eset más, de sokat lehet tanulni minden esetből. Szerencsére az NB I-es játékvezetők továbbképzése megfelelő teret ad ennek az (ön)értékelésnek. Én egyébként az a típus vagyok, hogy hiba esetén hajlandó elismerni a tévedését, van volt példa arra, hogy utólag elnézést kértem valakitől, mert rosszul ítéltem a kárára.
Mi a legnagyobb öröm számodra ebben a munkában?
Ott lenni a meccsen, részese lenni az eseményeknek, és nincs annál jobb, mint amikor a meccs után odajönnek a játékosok, és azt mondják: ez igen, ez rendben volt! Sokan csak annyit látnak a munkánkból, hogy hetente levezetünk egy másfél órás mérkőzést, de immár hivatásos játékvezetők vagyunk, sokat kell tennünk az erőnlétünkért és a szakmai fejlődésünkért is. Nem mindig esik jól, amikor kedden vagy csütörtökön ki kell menni futni az esőben, sötétben, hepe-hupás pályán, de ez is hozzátartozik, sajnos ezt a szurkolók nem láthatják, milyen lelkiismeretesen készülünk kollégáimmal együtt fel a meccsekre. Heti két futóedzés és két konditermi edzés kötelező, de szinte mindannyian ráteszünk erre önszorgalomból.
A munkával járó sok utazást még élvezed vagy most már inkább nyűg?
Abszolút élvezem! Pozitív gondolkodású vagyok, mindenben azt nézem, miért jó az labdarúgásnak, na és persze nekem. Azt is nagyon szeretem, hogy hivatásos játékvezetőként fiatal játékvezetőket oktathatunk. Csodás érzés, amikor úgy figyelnek ránk, hogy még a légy zümmögését is hallani az előadóteremben. Bizton állíthatom, hogy nagyon sok fiatal tehetség van, akik szeretnének jó játékvezetők lenni, és sokat is tesznek ennek érdekében.
Kiknek köszönhetsz a legtöbbet a pályafutásod során?
Három embert is kiemelnék. Elsőként Nagy Miklóst, a Játékvezetői Testület volt vezetőjét, a Vízművek Sportkör elnökét, aki elnökségével együtt huszonnégy éves koromban bizalmat szavazott nekem, amiért nem lehetek eléggé hálás neki. Elmondta akkor, hogy ez megelőlegezett bizalom a JT részéről, ilyen fiatalon nem szokás a mély vízbe dobni a játékvezetőket. Kiss Béla szakmai előremutatásai alapján nagyon sokat fejlődtem, különös tekintettel a kezdetekkor, de a mai napon is számíthatok szakmai véleményére. Kispál Róbert pedig szinte örök társam, a háromszáz meccsből egészen pontosan százharmincnégyen ő volt a partjelzőm, nagyszerű sportember.
Közelítesz a korhatárhoz. Meddig láthatunk még a pályán?
Jövő év végén kell abbahagynom. Magyarországon az előírás úgy szól, hogy amint betölti valaki a negyvenötödik életévét, még azt a naptári évet végigvezetheti. Olyan szerencsés vagyok, hogy január elsején születtem. Ha egy nappal korábban, december 31-én születtem volna, akkor most év végén már abba kellene hagynom. Úgy is mondhatnám: játékvezetői pályafutásom során sokszor ragadott karon a szerencse, és ezek szerint már a születésemnél is…
Mi jön utána? A profivá válásig a Vízműveknél dolgoztál. Ott folytatod?
Igen, auditorként dolgoztam a Fővárosi Vízműveknél, ahová nagyon várnak vissza, és én is szívesen megyek. Futballberkekben is egyre gyakrabban kérdezik mostanában, hogy mit tervezek a későbbiekben, de mindenképpen szeretnék visszamenni a Vízművekhez.
Interjú Bodnár Zalán - fft.hu