Az MLSZ Pest Vármegyei Igazgatóság együttműködő kommunikációs partnere, a Sportszelet Online jóvoltából annak létrejötte óta a Pest vármegyei I., valamint a II. osztály két, Északi és Déli csoportjának bajnokságairól hétről hétre részletesen közlünk a pályára lépett játékosok osztályzataival, illetve edzői nyilatkozatokkal színesített tudósításokat, beszámolókat az aktuális bajnoki fordulókról.

Sajnos nem telik el úgy egyetlen hét, forduló sem mostanában, hogy a különböző csapatoknál dolgozó edzők szájukra ne vennék az éppen aktuális „sporik” ténykedését, működését...

Az igazat megvallva ezek között már-már menetrendszerűen, gyakorta visszaköszön a „meg nem adott 11-es”, az – edző(k) szerint – „piros lapot érő szabálytalanságot megtorlatlanul hagyó” vagy éppenséggel – szerintük – „túl szigorúan megítélő” sípmesterek ténykedését bíráló megnyilvánulás... És ez a kétes értékű felsorolás igazából „(nem)tetszés szerint” folytatható lenne.

Az idei szezonban új és rendre visszatérő „színfolt” a palettán, amikor arról értekeznek a mélyen tisztelt sportemberek, hogy „Milyen dolog az, hogy csak két játékvezető volt a mérkőzésen?”; vagy „A bajnokság arculcsapása, múltbeli rangjának a sárba tiprása...”, hogy csak két játékvezető jutott adott esetben „x” és „y” mérkőzésekre – „...és azok is milyenek voltak?”...

Itt és most nem is elsősorban a szóbeli, hanem sokkal inkább a tartalom szerinti idézés volt a lényeg, amiről az érintettek közül ki-ki a maga vérmérséklete alapján nyilvánított véleményt a vélt vagy valós sérelmeit illetően. Nos, a jövőkép várhatóan jó ideig nem lesz jobb. Ha ugyan...

Nem vitás, sajnos az utóbbi években országszerte – sőt: világszerte... – megfigyelhető tendencia a játékvezetők számának és különösképpen a megrendezett meccsekhez viszonyított arányának folyamatos csökkenése.

Gyorsan pontosítsunk: a működő játékvezetők számának és arányának csökkenése.

Mert hiszen ez a szám mérhető ténylegesen, leginkább ez az árulkodó a tekintetben, hogy hány sípmester járul hozzá érdemben a vármegyei bajnokság, nagy egészét tekintve a hazai amatőr labdarúgás működtetéséhez hétről hétre, bajnokságról bajnokságra.

Hiszen az addig szép és jó, hogy mennyien jelentkeznek és végzik el az éppen aktuális, a vármegyei igazgatóságok által szervezett, minden évben legalább egyszer indított alapfokú játékvezetői tanfolyamokat, sokkal inkább az lehet a kardinális kérdés: érdemben, ténylegesen mennyien maradnak meg a sportág számára hosszútávon?

Akik belevágnak, sokszor már csak életkorukból adódóan is – lévén jobbára fiatal hölgyekről és urakról van szó – érdemi játékosmúlt, komolyabb pályafutás és rutin megléte nélkül teszik mindezt, ebből kifolyólag pedig aligha lehetnek tisztában azzal, mit is vállalnak, milyen közeg vár rájuk a pályákon, sporttelepeken...

Honnan is tudhatnák?

Tény: napjainkban már nem az a kérdés, hogy milyen „színvonalú”, tudású, hozzáállású és felkészültségű sípmesterek kapnak feladatot egy-egy mérkőzésen, hanem az: vajon lesznek-e kellő számban az adott mérkőzésre játékvezetők?...

Nos, a válasz: egyre gyakrabban nem – és ezzel jó, ha szembenézünk. Ráadásul az óraátállításnak (is) köszönhető meccsidősáv-szűkülés még csak most kezdődik. (Amikor hosszabbak a nappalok, akkor három idősávban is kezdődhetnek a mérkőzések, azaz egy-egy játékvezetői duó/trió egy nap akár egymás után három meccsen is működhet; ugyanez a mutató az ősz közepétől, éppen mostantól, lecsökken napi kettőre – még tovább súlyosbítva az amúgy sem elhanyagolható nehézségeket.)

Nem untatnánk a kedves olvasót holmi statisztikákkal, de egy-két adat mégiscsak ide kívánkozik ezzel kapcsolatban.

A példa kedvéért: a szeptember 9-10-i hétvégén nem kevesebb, mint 125 olyan mérkőzés volt Pest vármegyében (U15-től felnőttig), ami a területi igazgatóság általi küldést igényelt. Gyorsan tegyük hozzá, hogy ebben nem szerepelnek a két osztályban, összesen 14 csoportban megrendezett U13-as korosztályú – amelyek mindegyikén szinte kivétel nélkül csak egy „spori” működött –, valamint a központi kiírású utánpótlás-bajnokságok találkozói (mert azokat nem lehet riportálni, azaz könnyen számszerűsíteni).

Az említett 125 mérkőzésből 15 (12%) esetben csak játékvezető (azaz 1 fő) volt jelen a találkozón; 75 meccsen (60%) csak egyetlen asszisztens volt és 35 esetben (28%) volt 2 asszisztens, azaz a sokak által elvárt létszám a mérkőzéseken.

119 játékvezető tevékenykedett szombaton és vasárnap, ebből 33-an (27,73%) csak egy meccsen, 41-en (34,46%) már két, 30-an (25,21%) három, 10-en (8,4%) négy és 5-en (4,2%) öt mérkőzésre is kaptak/vállaltak küldést.

A 125 mérkőzés ideális esetben 375 küldést igényelne, ehhez képest 270 küldést sikerült csak megvalósítani, ami 72%-os hatásfok.

Normális ez?

Aligha, hiszen fizikálisan még csak-csak, de fejben, mentálisan már közel sem olyan könnyű „lehozni” ekkora meccsmennyiséget.

Egyes „sporiknak” extra a leterheltsége.

Vagy mégis?

Jó páran mindenesetre megpróbálják, ők minden tiszteletet megérdemelnek, de önmaguk „kizsákmányolása” hosszabb távon kiégéshez és ebből adódóan visszavonuláshoz vezet(het). Van erre is példa, akár szezon közben is. Sajnos.

Hogy mi lehet(ne) akkor a megoldás?

Ebben mindenesetre akár maguk a véleménykritikusok – akik döntő többsége mögött nem mellesleg érdemi labdarúgómúlt van – is az élen járhatnának.

Jöjjenek el a tanfolyamokra, végezzék el, tegyenek sikeres vizsgát és próbálják ki magukat gyakorlatban is, valamint kapacitálják erre minél több ismerősüket, csapattársukat vagy játékosukat!

Ez a kétségkívül nehéz pálya aligha ígérhet mást hosszabb távon, mint „vért, verejtéket és könnyeket”. Persze az elsőt és a harmadikat jó volna csak átvitt értelemben megtapasztalni... De ez sem mindig van így. Sajnos...

Egy, még ma is létező nagy múltú fővárosi amatőr sportegyesület elnöke úgy fogalmazott egyszer egy interjúban még a kétezres évek elején: „A labdarúgás maga egy kis élet.”

Milyen igaz és érvényes ma is. Ebben a mondatában sok minden benne van. Aki érti tudja, aki tudja, érti.

 

(Kovács Krisztián véleménycikke)